Tanárból lett börtönparancsnok

Szerző: Laczó Balázs, Fotó: Krizsán Csaba / kisalfold.hu

Link: http://www.kisalfold.hu/gyori_hirek/tanarbol_lett_bortonparancsnok/2047582/

Dátum: 2008.02.19.
Matematika–technika szakos tanárként kezdte pályafutását az új győri börtönparancsnok, Mihály Attila ezredes, aki a Kisalföldnek adott bemutatkozó interjújában beszélt terveiről, elképzeléseiről. Elődje, Csitke Sándor ezredes parancsnokként Szombathelyen teljesít majd szolgálatot.

– Ezredes úr, a sátoraljai  fegyház- és börtönben volt parancsnokhelyettes, s azt az intézetet a szegedi „Csillaghoz" lehet hasonlítani. Mai szlenggel élve „light"-os helynek számít ezután Győr, ahol jobbára előzetesben lévő fogvatartottakat őriznek?

– „Light"-osnak semmiképpen. Érzékeltetésképp: a búcsúztatásom napján lett öngyilkos egy elítélt Sátoraljaújhelyen, aki a tanműhelyben fűrésszel vágott bele a saját nyakába. Idekerültem és itt azonnal szembesültem egy kísérlettel: valaki üvegdarabbal próbált magával végezni. Tehát e tekintetben nincs különbség börtön és börtön között. Annak köszönhetően pedig, hogy előzetes letartóztatottakat őrzünk, talán még több kockázattal kell számolnunk. A rendszer bonyolultabb, mivel nagyon nagy a mozgás: szinte hozzák-viszik a gyanúsítottakat, elítélteket. Nem beszélve arról, hogy nekünk még a nyomozati érdekeket is szem előtt kell tartanunk, az azonos ügyben szereplőket elkülönítjük egymástól, s ez nem egyszerű például akkor, ha késő este behoznak egy nyolctagú társaságot. Eleve helyszűkében vagyunk.

– Ez mit jelent?

– Most körülbelül százhúsz százalékos az intézet telítettsége, hozzáteszem, a törvényi követelményeknek még megfelel az intézet, ezenkívül a személyi állomány hozzáállása és mintaértékű szolgálatellátása záloga az intézet további zavartalan működésének.

– A győri börtönt milyennek látja országos viszonylatban?

– Ha magánál az épület külső megjelenésénél maradunk, akkor elszomorítónak. Égetően fontos lenne felújítani a homlokzatot, mert a hulló vakolat dőlni készülő bástyára emlékezteti a járókelőket. Az elválasztás sem igazán korszerű, szem előtt vannak a szögesdrótok, az ablakra szerelt kilátásgátlók és joggal panaszkodnak a lakók a felkiabáló hozzátartozók miatt. Ez a jelenség például megszűnt az épület másik oldalán, ahol egy zöld ponyvát húztak a falak elé. Új megoldásokat kell találni, s nekem most az a tervem, hogy a változtatáshoz felkutatom a lehetséges pénzforrásokat. Többek között ezért szeretnék nyitni a civil szféra felé is.

– A „nyitás fontossága" mottóként szerepel az elképzelései között. Miért fontos nyitni a társadalom felé önöknek, amikor a társadalom annak örül, ha a bűnözők rács mögött vannak?

– Valóban ellentmondásos nyitni egy ilyen speciálisan zárt intézménynek. De éppen a társadalmi tévhitek indokolják. Kétféle tévhit létezik ma Magyarországon. Az egyik az amerikai filmekből vett elképzelés a különféle szörnyűségekről. A másik ennek ellentéte, hogy itt a fogvatartottak kitűnően érzik magukat. Az előbbi ugyanúgy nem igaz, mint az utóbbi, s erre azt szoktam mondani: zárjanak be valakit a kamrába, ahol hegyekben áll a kolbász, a szalonna, a befőtt, mégsem hiszem, hogy az illető jól fogja magát érezni. A nyitás nem új találmány: nagyon örültem például nyolc éve, amikor engedélyezték, hogy tizenhárom (ma már tizennégy) éves diákokat is beengedjenek csoportosan a börtön falai  közé, bűnmegelőzési céllal. Amíg nem lettem nevelő tizennégy éve, én sem tudtam, hogy fest belülről egy börtön...

– Mivel korábban pedagógus volt, a gyerekek után nem volt merész váltás a fogvatartottakkal törődni?

– Nekem azért volt könnyebb, mert azon a hajdúsági településen, ahonnan származom, nagyon sok hátrányos helyzetű lakos élt. Utána az intézet alkalmazottjaként első számú szabály volt,  semlegesnek kell lenni és három lépést kell tartani a fogvatartottakkal. De talán nem is ez a lényeges, ha már a fogvatartottakról beszélünk, hanem az, hogy hogyan tudjuk őket jobb – és nem még rosszabb – hozzáállással visszaadni a társadalomnak, mint ahogyan bekerültek. Minden erőnkkel koncentrálni kell azokra, akikben megvan a hajlandóság a javulásra, s azon vagyok, hogy pályázati úton minél sokrétűbb foglalkoztatásban részesíthessük őket. Győrben főként gyorstalpaló tanfolyamokban kell gondolkodnunk, mivel az előzetesek rövid időt töltenek nálunk. S legalább ennyire fontosnak érzem, hogy társadalmi konzultáció induljon a büntetés-végrehajtásról: milyen alternatív szankciók jöhetnek szóba hosszú távon. Ez a jövő zenéje, de legalábbis beszélni kell róla a jogászokkal, civilekkel. Eltökéltem, ebben kezdeményező leszek. Lényeges az is, hogy nyugat-európai mintára  civil kontroll jöjjön létre, s az erre hivatott szervezetek folyamatos betekintést nyerjenek a büntetés-végrehajtás falai közé.

– A rabok közérzetéhez és a javulás kérdéséhez tartozik, hogy Nyugat-Európában külön helyiségeket hoztak létre, ahol az őrzöttek egyedül lehetnek a hozzátartozókkal. Erre lát esélyt nálunk?

– Egyes országokban így van valóban: akár testi kapcsolatot is létesíthetnek a házastárssal, kamera és őrizet nélkül. Jogalkotói szinten nálunk is megfogalmazódott, és talán két-három éven belül megvalósul. Semmi kivetnivalót nem látok benne. Enélkül szinte biztos, hogy megszűnnek a kapcsolatok egy tízéves büntetés letöltése során, s nekünk nem lehet célunk, hogy az elítéltnek ne maradjon veszítenivalója.
Az új győri börtönparancsnok, Mihály Attila ezredes elégedett a személyi állomány mintaszerű szolgálatellátásával.
Címke:   interjú intézetparancsnok tervezés jövőkép Győr