Ajánlott irodalom: Büntetőjogi Szemle

Szerző: ÖBE / Új Btk.

Link: http://ujbtk.hu/palvolgyi-akos-a-tarsadalom-reszvetelenek-szuksegessege-a-buntetes-vegrehajtasban-reszocializacio-reintegracio/

Dátum: 2015.04.06.
Az új Btk. elnevezésű oldalon a Büntetőjogi Szemle eddig megjelent számai érhetőek el. Börtönügyi témában Pálvölgyi Ákostól A társadalom részvételének szükségessége a büntetés-végrehajtásban (reszocializáció, reintegráció) címmel jelent meg tanulmány.

Pálvölgyi Ákos: A társadalom részvételének szükségessége a büntetés-végrehajtásban (reszocializáció, reintegráció) (részlet a tanulmányból)

Köszönetet mondok Szabó Máriának Budapest Főváros Kormányhivatala Igazságügyi Szolgálat Fiatalkorú Bűnelkövetők Pártfogó Felügyelői Osztálya vezetőjének a cikk írása során adott iránymutatásáért és értékes tanácsaiért.

Hivatali teendőim ellátása során, részben a büntetés-végrehajtással foglalkozom. Részt vettem a magából egyre többet felfedő új büntetés-végrehajtási kódex koncepcionális kialakításában.

Alapgondolatok

Különös figyelmet kell fordítani a büntetés-végrehajtásnak arra a szakaszára, amikor a fogvatartott társadalomba való visszavezetése megkezdődik. Ahhoz, hogy ez eredményes legyen, szükséges a normakövető megalapozás, és ezt követően a – normakövető életmód biztosításához – megfelelő befogadó környezet.

A szocializáció társadalmi normák, készségek, ismeretek, konkrét szabályok és komplex vélekedésrendszerek az egyes társadalmi szerepekben elvárható viselkedési normák elsajátítását is jelenti. A szocializációval erősen összefügg az internalizálás, az a folyamat, amikor az egyén olyan mértékben teszi magáévá az adaptív normákat, hogy azoknak belső meggyőződésből tesz eleget (akkor, ha nem számít külső negatív szankcióra a norma megszegése miatt)[1] A szocializáció egész életen át tartó folyamat, ez különösen a bűnelkövető, deviáns viselkedést mutató fiataloknál fontos. Ebből a folyamatból következik, hogy a büntetés-végrehajtás során a reszocializálásra terelődik a hangsúly.

Kőhalmi László szerint a külvilággal való kapcsolattartás joga fontos szerepet tölt be az elítélt reszocializációs sanszai tekintetében.[2] Belovics Ervin kifejtette, hogy a fogvatartottak jogainak elismerése, sine qua non előfeltétele, mintegy kiindulópontja minden olyan akciónak, amely megkísérli a reszocializálásának elérését.[3]

Tények


„Évente nagyságrendileg 120 000 bűnelkövető válik ismertté Magyarországon, közülük 10%-ot ítélnek végrehajtandó szabadságvesztésre. Egyharmad a bűnismétlők aránya, de a börtönökben lévők fele már nem először követett el bűncselekményt. Már egy pár hónapos szabadságvesztésre ítélt számára is nehéz a társadalomba történő visszailleszkedés. A visszaesés megelőzésének záloga a társadalmi reintegráció. Ehhez képzés, a kompetenciák fejlesztése szükséges. (…)

A kriminalitás mértékének jelentős összetevője a visszaesők általi bűnelkövetés, ezért jelentős szerepe van a bűnelkövetőkkel, különös tekintettel a fogvatartottakkal való foglalkozásnak. Szakemberek rámutatnak, hogy a szabadulás utáni első 6 hónap a legkritikusabb, legtöbbször ekkor dől el, hogy az illetőnek sikerül-e visszailleszkednie a társadalomba vagy bűnismétlő lesz. Éppen ezért a kidolgozott program több pontja a fogvatartottak társadalmi, munkaerő-piaci visszailleszkedéséhez szükséges lépésekre tesz javaslatot.

(…) Kutatások szerint a rövid tartamú szabadságvesztés csak korlátozottan alkalmas a büntetéssel elérendő célok teljesítésére, ugyanakkor a bebörtönzés szinte azonnal megváltoztatja a környezet magatartását az elítélttel szemben, amelynek következtében a szabadulás után rendkívül nehéz a munka- és lakáskeresés, a szociális kötelékek elsorvadnak. Lehetőséget kell teremteni a közösség érdekében végzett munkára, a sértettek felé történő jóvátételre, mert ez erősíti a szabadulók befogadását, és a bűnelkövető önbecsülésének megőrzését, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalom hasznos tagja lehessen.[4]

(…) A bűnelkövetők munkavállalásának elősegítése érdekében a büntetés-végrehajtási intézetek és a munkaügyi központok együttműködését is fejleszteni kell. (…)

A program a közérdekű munka büntetés fejlesztését is célozza. Cél, hogy a közösségben végrehajtott szankciók, így a közérdekű munkára ítéltek aránya emelkedjen. E büntetési forma előnye, hogy az elítéltet nem szakítja ki környezetéből, megmaradnak családi kapcsolatai, folytathatja munkáját, hasznos tevékenységet végezhet a társadalom számára. A visszailleszkedés nehézségei és a fogvatartás költségei nem jelentkeznek. (…)”[5]

Tapasztalatok


Mint oly sokszor, ebben az évben is részt vettem fogvatartotti fórumon, melynek az a szerepe, hogy az azon megjelent fogvatartotti állomány a fogvatartása körülményeivel kapcsolatos észrevételeire választ kapjon, lehetőség szerint a bv. állomány szakterületi vezetőitől.

Mindamellett, hogy az ilyen fórumokon általában a „benti” élet mindennapi problémáival foglalkoznak, mint például, hogy milyen film, meddig nézhető, amelyek a „kinti” világban nem tartoznak a megoldandó probléma kategóriájába, egy fogvatartotti fórum lehetőség arra is, hogy a fogvatartottak kiszakadva a mindennapi rutinból, a büntetés-végrehajtás célját is érintő kérdésekkel is foglalkozzanak.

Az egyik ilyen alkalommal a fórumon olyan elítéltek jelentek meg, akik fogvatartásuk során munkát végeztek, tehát, ha szabad így fogalmazni, a fogvatartottak közül kiemelkedtek.

Miután elhangzott az engedély, a jelenlévő elítéltek kérdéseiket és észrevételeiket feltették. Az egyikük a közelgő szabadulására tekintettel az azzal kapcsolatos gondolatait közölte, melynek a lényege a következő: az elítélt fél a szabadulástól, ugyanis már látja magát a pályaudvaron két szatyorral a kezében, és fogalma sincs arról, hogy hova menjen, mihez kezdjen, hol dolgozhat ezután.

A gondolat folytatódott, azonban ez egy olyan kép, ami miatt felajánlom a kérdésben járatos olvasónak, hogy a történetet gondolatban maga folytassa tovább.

Ez a félelem nagyon is valós, és jelen van nemcsak a szabaduló fogvatartottakban, de azokban is, akik már szabadultak. A velük, illetőleg a pártfogóikkal való beszélgetés több központi kérdésre is rávilágít:

1. Pártfogó Felügyelő[6]: „Személyes, eddigi tapasztalataim szerint a szabadult pártfogoltak túlnyomó többségnek elsősorban az álláskereséssel vannak gondjai. Ma volt nálam pl. egy pártfogoltam (két feltételese is van nálam), aki elmondta, hogy igyekszik minden munkalehetőséget megragadni, de előfordul, hogy élelmet kell lopnia – erről persze igyekeztem lebeszélni.

Az, hogy valaki hogy éli meg a börtönlétet, egyénenként változó. Hosszabb tartamú szabadságvesztés után szabadulva a „kinti világ” általában még idegen nekik, idő kell az átálláshoz. Kint sokkal inkább magukra vannak utalva. Manapság egyébként sem könnyű dolog az álláskeresés, nekik a tiszta erkölcsi bizonyítvány hiánya nyilván további nehézséget jelent.

Szerintem fontos lenne a fejlesztés az elhelyezkedésüket elősegítő intézkedések terén – a nálunk is rendelkezésre álló, egyéni álláskeresést pl. nem tartják igazán hatékony segítségnek. Talán az utógondozó rendszert lehetne úgy továbbgondolni, hogy az elítélt részére akár már bentről meg legyen szervezve a kinti munkalehetőség, olyan munkáltatók bevonásával, akik erre nyitottak, esetleg némi állami támogatással vagy járulékkedvezménnyel motiválva a munkaadót.

Sokan igényelnének pénzbeli segítséget (segélyt) és ügyintézésben nyújtott támogatást – ma volt nálam szabaduló igazolással egy pártfogolt, még E aktás, ő okmányok igényléséhez szeretne segítséget, melyet állítólag az utógondozó koordinátor ígért is neki.

Összességében – szerintem – a hatékonyabb és tisztességes megélhetést biztosító álláshoz juttatás kellene, hogy cél legyen, ennek lehet a visszaesés-bűnismétlés szempontjából igazi visszatartó ereje.

Tudom, persze, mindehhez pénz, paripa, fegyver is kellene…”

Címke:   tanulmány civilek társadalmi részvétel