Rabmunka Szegeden - Volt egyszer egy bútorgyár

Szerző: Legát Tibor / Magyar Narancs

Link: http://magyarnarancs.hu/lokal/rabmunka_szegeden_-_volt_egyszer_egy_butorgyar-76911

Dátum: 2011.09.15.
Koszorúzással, kiállítással, emlékkönyvvel ünnepelték júliusban a Szegedi Fegyház és Börtön üzemének, az egykori Alföldi Bútorgyár alapításának hatvanadik évfordulóját. Ám Szegeden hat évtizede is több mint 150 éves hagyománya volt az elítéltek foglalkoztatásának.

Bármennyire hihetetlen, Magyarországon 1723 óta, amikor III. Károly törvénye nyomán megjelent a szabadságvesztés mint büntetés, a rabok munkára fogása a kiemelt feladatok közt szerepelt, és immár nem elrettentésről, kínzásról volt szó - amilyen például a gályarabság -, hanem a nevelő célzat került előtérbe. Eszterházy Károly, aki szempci ingatlanát ajánlotta fenyítőház céljára, hogy több mint negyven évvel a megszületése után végre alkalmazni is lehessen a törvényt, ezt írta a korszerű büntetés-végrehajtásról: "A fenyítőházban fő dolog, hogy a benne levő emberek folyamatosan munkára szoríttassanak, ezáltal pedig szorgalomhoz szokjanak, aminek hiánya őket mindenféle bűnre csábította. És mivel kevés ember létezik, aki éppen semmiféle munkára nem lenne képes vagy alkalmas, azért ebben a házban is, amint tőle telik, mindenki dolgozzék és gondoskodni kell arról, hogy mindenkit olyan munkára fogjanak, amelyre legügyesebbnek találtatik."

Rózsa Sándor zoknit stoppol

Az elítéltek munkavégzése az 1785-ben megnyílt központi szegedi fenyítőházban (az egykori vár kazamatáiban) is a fontos feladatok közé tartozott. Az első igazgató utasításában leszögezte: "A rab ne tétlen tunyaságban töltse idejét, mely nem hasznos a közjónak és magának sem. Restséget és lustaságot szül a tétlen semmittevés, azon kívül hasznot sem teremt. Ezért a rab dolgoztassék saját épülésére, szorgalma bizonyítására, mely minél erősebb, annál több bizodalma lévén szabadulásra, ezen kívül ne ingyen tartasson fogva." A koncepciónak megfelelően a rabok (férfiak és nők) elsősorban gyékénykötésben és kosárfonásban bizonyíthatták rátermettségüket, de velük készíttették el saját ruháikat és a fegyőrök egyenruháit is. A nemesi származásúaknak nem kellett dolgozniuk, a katonai bíróság a közmunkára ítéltekre az utcaseprői feladatokat rótta ki. A jól kiépített rendszer azonban finanszírozási okok miatt összeomlott: a rabellátást ugyanis annak a megyei hatóságnak kellett biztosítania, ahonnan a fogvatartott származott, ám ez az 1820-as évek végére annyira rapszodikussá vált, hogy I. Ferenc császár profilváltásról döntött. 1833-tól hazai elítéltek helyett itáliai deportáltak érkeztek Szegedre, akik rabmunkájuk során főleg a posztókészítésben jeleskedtek. Az 1848-as honvédség is tőlük rendelt egyenruhának valót, így nem csoda, hogy Kossuth személyesen rendelte el az itáliaiak amnesztiáját.

Húsz évig üresen állt a szegedi vár, 1869-ben Ráday Gedeon kormánybiztos rendelkezésére bocsátották, hogy itt rendezze be speciális, kifejezetten az elfogott betyárok őrzésére szolgáló létesítményét. Ahogy azt a Szegénylegényekben is láthattuk, munkalehetőség nem volt. A szegedi várat 1872-ben katonai fegyházzá minősítették át, az életfogytig tartó tömlöcre ítélt Rózsa Sándort 1873-ban a szamosújvári börtönbe szállították, ahol 1878-ban bekövetkezett haláláig harisnyastoppolással múlathatta az időt.

A szegedi várbörtön sorsát az 1879-es tiszai árvíz pecsételte meg, 1881-ben döntöttek egy vadonatúj, korszerű büntetés-végrehajtási intézmény építéséről. A "Csillagot" 1885-ben adták át, s akkoriban Európa egyik legkorszerűbb börtönének számított, nemcsak berendezése miatt, de azért is, mert már a kezdetektől komolyan vették az 1878-as V. törvény - az ún. Csemegi-kódex - rendelkezéseit, amelyek nemcsak a különféle büntetés-végrehajtási fokozatokat (fogház, börtön, fegyház) rögzítették, de azt is, hogy az elítéltek foglalkoztatása kötelező. A nyitást követően beindult a gyufaskatulya-gyártás, illetve a tanoncképzés, az elítélt mesteremberek pedig az államilag támogatott ún. fegyenciparban bizonyíthattak a kefekötéstől a hordókészítésen át a zsákszövésig. (Mindez a szabad iparosok haragját váltotta ki, a börtönben készült termékek ugyanis piacra kerültek, és az állami támogatásnak köszönhetően a vásárlók lényegesen olcsóbban szerezhették be őket.)

Trianon után az elítéltek foglalkoztatásában inkább a mezőgazdasági munka és a "házi műhely jelleg" - szabóság, nyomda, cipészet stb. - dominált, de a jövőt tekintve a legfontosabb változás az volt, hogy a börtönhöz közeli Szlavónia (később Róth) Bútorgyár bérmunkát ajánlott: 1942-ig ötvenhét elítélt dolgozott a gyárban, ahol nemcsak kisbútorokat, de szánkót is készítettek.

A második világháború alatt más értelmet kapott a rabfoglalkoztatás kifejezés: az elítéltek egy részét speciális munkaszázadokba sorozták be: a frontra küldött 318 emberből csak 68-an tértek haza. A túlélőkből és büntetésüket töltő elítéltekből 1944-ben ismét munkaszázadot alakítottak, a romokat kellett eltakarítaniuk.

Bebútorozva


Miután 1947-ben államosították a Róth Bútorgyárat, és egyúttal kizárólagossá tették, hogy csak rabok dolgozhatnak ott, már érezni lehetett a változás szelét. A Csemegi-kódex helyett 1950-ben új büntetés-végrehajtási törvény született, melynek nyomán megjelentek a munkatáborok, amiket hivatalosan - talán, mert így szalonképesebb volt - nyitott végrehajtási helynek neveztek, a hagyományos börtönökben végzett munka koordinációját viszont az 1948-ban alapított, hangzatos nevű Igazságügyi Ipari Vállalatra bízták, amit azért hoztak létre, mert "az elítélt foglalkoztatást egységes irányítású szervezetben kell végrehajtani, és be kell illeszteni a tervgazdasági rendszerbe". Akkoriban a bútorgyár afféle vegyes üzemként működött, már 1951. július 14-én önállósult, felvette a Szegedi Igazságügyi Ipari Vállalat nevet - ezt ünnepelték idén júliusban -, de néhány hónap múlva, azt követően, hogy a büntetés-végrehajtást az Igazságügyi Minisztériumtól átvette a belügy, és megalapította a Közérdekű Munkák Igazgatóságát (KÖMI) -, a szegedi létesítményt immár a KÖMI 104. sz. vállalataként emlegették. A vegyes üzem azt jelentette, hogy kohászbakancstól a fejes vonalzón át a sámliig sokféle dolgot gyártottak itt, de két év múlva homogénebbé vált a profil: 1953-tól kizárólag faipari termékek kerültek ki az elítéltek keze alól, elsősorban egyszerűbb bútorok és ládák. A nagy váltás 1957-ben történt, amikor arról döntöttek, hogy "komolyra fordítják" a bútorgyártást az ettől kezdve a semleges hangzású Alföldi Bútorgyár nevet viselő üzemben. A névadás az "új korszak" büntetés-végrehajtási koncepciójának lényegét igyekezett kifejezni: az addigi hangsúlyozottan megtorló jelleg helyébe a (szocialista életre) nevelés lépett. A üzemet elkezdték átépíteni, a munka irányítását képzett szakembergárda vette kézbe, bár idecsábításukban valószínűleg a kiemelt bv-fizetés is közrejátszott. Az elítéltek szakképzése is kiemelt feladatnak számított. A fejlesztéseknek köszönhetően a hatvanas évek végétől egyre több hazai lakásban bukkantak fel az Alföldi Bútorgyár szekrénysorai, ülő- és hálószoba-garnitúrái mint a korabeli szegényes választék legsikeresebb darabjai.

Az 1960-as évek elejéig a gyár slágerterméke a Délibáb hálószoba-garnitúra volt, amit a korábbi nyersfa termékektől eltérően politúrozott változatban dobtak piacra. Az emberek vitték, mint a cukrot, senkit nem zavart, hogy rabok készítik, sőt egyesek azt pletykálták, ezek sokkal jobb minőségű termékek, mert az elítéltek - mivel ráérnek - kézzel faragják. Ám akkoriban arról is pletykáltak - mivel a lapok nem számoltak be róla -, hogy 1964. október 3-án brutális gyilkosság volt a lakköntő-szárító üzemben - és ez valóban megtörtént. Két fiatal elítélt, a 24 éves Pósa István és a 21 éves Less István szökni akart oly módon, hogy leütnek két szabad alkalmazottat, és a ruhájukba bújva kisétálnak a gyárkapun. Pósának hét, Lessnek három hónapja volt szabadulásáig, ráadásul csak egy hete dolgoztak a gyárban, így teljesen megmagyarázhatatlan, miért akartak egyáltalán megszökni egy számukra még ismeretlen helyről. Ám ha ehhez még hozzávesszük, hogy tervük szerint lopott motorral Csehszlovákiába (Szegedről!) akartak eljutni, akár kabarétréfának is tűnhetett volna az egész. Csakhogy Pósa egy reszelővel agyonverte Horváth Iván művezetőt, Less pedig már készenlétben állt, hogy Horváth László művezetőre támadjon, aki viszont riasztotta az őrséget. Pósát első fokon halálra ítélték, Lesst tizenöt évre, de az ügyész fellebbezése után ő is halálbüntetést kapott. A szegedi börtön udvarán egyszerre végezték ki őket, a két akasztófa közé pokrócot feszítettek.

Az agyonhallgatott tragédia után mintha mi sem történt volna. 1965-től már komplett lakószoba-berendezés (szék, asztal, heverő, vitrines szekrény) is megjelent a termékek között (ennek nem volt fantázianeve, csupán A65-nek hívták), 1968-1972 között pedig minden addiginál jelentősebb beruházások kezdődtek a gyár területén: új irodaház, kárpitosüzem, kazán és raktárak, műhelyek és korszerűbb gépek. A termelés immár két műszakban folyt, a foglalkoztatottak száma folyamatosan emelkedett: 1957-ban 426, 1976-ban 823, 1983-ban már 1143 elítélt dolgozott az Alföldi Bútorgyárnak, s kezük alól olyan - sok lakásban még ma is megcsodálható - sikertermékek kerültek ki, mint az Alföld és Ifjúsági szekrénysorok vagy a Stella Lux ülőgarnitúra.

Címke:   Szeged munkáltatás bútorgyár történelem