Havas Henrik börtönbédekkere

Szerző: mixonline

Link: http://www.mixonline.hu/Cikk.aspx?id=113316

Dátum: 2015.06.06.
A napokban jelenik meg Havas Henrik legújabb kötete, Az első számú közellenség címmel, melyben bemutatja a hazai börtönviszonyokat, a börtönön belüli korrupciót, csempészést, szökési kísérleteket. A szerző megismerteti az olvasót Dodival, aki 28 évet ült, öt komoly szökési kísérlete volt, végig testépítéssel foglalkozott, ült a szegedi halálsoron, és évekig tartották magánzárkában.

Havas Henrik bepillantást enged a magyar büntetés-végrehajtás ismeretlen történeteibe, az alvilág és Dodi fegyverarzenáljába és működésébe. Dodinak az ország összes börtönében ismerik a nevét: a rabok és az őrök egyaránt élő legendaként tekintenek rá. Gyerekként tartóztatták le először, azóta ki-be jár a börtönből. Legtöbbször rablásért, betörésért csukták le, és majd minden alkalommal próbálkozott szökéssel. Az egyik ilyen sikeres akciója után nevezték ki az őt kereső rendőrök az első számú közellenségnek.

„Én be merem vallani, hogy igenis már nagyon sokszor elfogott a félelem életemben. Ha valaki azt állítja, hogy soha nem fél, az hazudik. Ez egy olyan mechanizmus, ami a saját érdekünkben alakult ki bennünk az evolúció folyamán. Értünk van, és csupán rajtunk múlik, hogy miként kezeljük: a félelem uralkodik felettünk, vagy fordítva. Én magam minden egyes komoly akciót megelőzően féltem. Egyfajta kábítószer volt a számomra. Vágyakoztam utána, mint a drogos az anyag után.”

Havas Henrik hónapokon keresztül interjúzott Dodival, aki kendőzetlenül mesélt neki gyerekkoráról, a bűncselekményeiről, a börtönéletről, a szökési kísérletekről. Az első számú közellenséget olvasva nemcsak a bűnelkövetés lélektanáról vagy az igazságszolgáltatási rendszer problémái tárulnak fel előttünk, hanem az elmúlt évtizedek Magyarországának történetét is új szemszögből ismerhetjük meg.

„Az a helyzet, hogy sokszor használtam eszközöket. Az eredeti nyomán az én mondásom úgy szólt: ha rövid a kezed, toldd meg egy bozótvágóval vagy egy kilencmilliméteres pisztollyal. Ennek megfelelően mindig különböző eszközök voltak nálam: bokszer, vipera, szamurájkard, bozótvágó vagy lőfegyver. Viszont nem mindenhol vehet elő egy szamurájkardot, főleg lőfegyvert az ember, ezért én sokkal jobban szerettem a bokszert. A bokszerrel újra és újra lehet ütni, méghozzá közelről. Hallani, ahogy a palinak törik az állkapcsa, ropog a fogsora. Semmi máshoz nem hasonlítható, amikor a véres péppé zúzott húsban tompán tocsogva csattan, szinte húz az ütés! Ez olyan eufórikus érzés, mint amikor szétárad az emberben az adrenalin, és megszáll valami kurva lebegés.”

- Azt üzente: ha érdekel egy olyan ember története, aki 29 évet és 8 hónapot húzott le börtönben, akkor „áll a rendelkezésemre”, természetesen érdekelt, így aztán találkoztunk - írja Havas Henrik. -
Eldöntöttük, hogy teszünk egy próbát: bekapcsolom a diktafont, beszélgetünk, mondjuk, egy órát, aztán megmondom, hogy megér-e a sztori egy könyvet, vagy sem. Az eredmény kézzelfogható. Dodi a hozzátartozóira és az ismerőseire való tekintettel sem  a nevét, sem az arcát nem vállalta. A könyv címét a Rendőr Újságból kölcsönöztem, annak idején egy postarablás után tőlük kapta Dodi ezt a „becenevet”. Ha lett volna a könyvnek alcíme, mondjuk ez lehetett volna: „A magyar börtönvilág enciklopédiája”.

Címke:   riportkönyv történet szubjektivitás közvélemény