Káin gyermekei: mi vár egy 14 éves gyilkosra harminc év múlva?

Szerző: B.D.T. / transindex.ro

Link: http://multikult.transindex.ro/?cikk=25250

Dátum: 2015.06.11.
Az őröket arra tanították, ne csak őrizzék, gyűlöljék a rabokat. Néha pedig a szabaduló a családjához visszakerülve hirtelen egy másik börtönben találja magát. Életfogytiglan.

“A börtön embertelen” – sommáz 23 év kutatómunka után Fliegauf Gergely kriminológus, a Börtönblog szerzője. Nem kell feltétlenül ismerni Foucault munkásságát sem már ahhoz, hogy a börtönök és a hatalom perverz és borzongató kapcsolatáról tehessünk olyan, jó eséllyel érvényes kijelentéseket, minthogy a börtönök termelik ki voltaképpen a bűnözőket, a kisebb vétségeket elkövetők ott szocializálódnak erre az életformára, “kitanulnak”, és büntetésük letöltése után nemhogy visszaintegrálódnának a társadalomba, hanem nagy százalékban visszaesők lesznek. Valódi funkciójuk az, hogy megtestesítsék “a társadalmon belüli idegent”, egyfajta elrettentő példát adva a “normális” polgároknak.

Nem is kell feltétlenül egyetérteni azzal a gondolattal, hogy a börtönök valójában kontraproduktívak, ahhoz, hogy felismerjük, a fiatalkorúak bebörtönzése, “javító”, “átnevelő” intézetekben való elhelyezése mennyire pont az ellenkezőjét éri el a tervezett funkciójuknak. Miért működne másképp egy ilyen intézet, mint a felnőttek börtöne? Sőt még súlyosabb visszaélések, torz játszmák és hatalmi hierarchiaharcok terepe lehet egy ilyen hely.

Magyarországon a Kádár-rendszerben készült egy később kultuszfilmmé vált, akkor indexre tett dokumentumfilm, a Bebukottak (1984-1985), Monory-Mész András rendezésében, a Balázs Béla Stúdióban. Ma már lehetetlen lenne leforgatni. Nem mintha nem létezne már a tököli börtön, ahol elítélt fiatalkorúakat is fogva tartanak. (“Fiatalkorúak”? Az intézményi nyelvezet szakszava borzasztóan elidegenítő. A filmben megszólalók nagy része ugyanis gyerek. 14-17 éves kamaszok. Egyesek még gyermekarcukat viselhették “bebukásukkor”, és minden nappal több árnyék, ránc, arcrángás, tikké váló kényszeres mozdulat épült beléjük.)

Azért nem lehetne leforgatni, mert kiskorúakról csak a szülők engedélyével lehetne felvételeket készíteni, főleg ilyen törékeny, vulnerábilis helyzetben, és főleg az elhangzott mondatok, vallomások miatt. Komoly etikai dilemmák merülhettek föl, vagy kellett volna fölmerülniük a forgatás során; az viszont tény, hogy például az arcok kitakarásával a film sokat veszített volna szuggesztív erejéből.

A hat fiú többsége, aki megszólalt, gyilkosságért kapott börtönbüntetést. A “bebukás” a lelepleződés szinonimája: arra a mozzanatra utal, amikor a bűncselekmény kiderül, és a tettest a hatóságok elkapják. Van, aki próbálja rejtegetni tettét, menekül, mások szenvtelenül, mintegy kívülről figyelve önmagukat hagyják, hogy elfogják őket a rendőrök.

Nem sokat tudunk meg a fiatalok előtörténetéből, csak amire félmondatokban utalnak, de nyilvánvaló, hogy az a családi és mikrotársadalmi közeg, amelyből érkeztek, azok az élmények, traumák, amelyek érhették őket, döntően meghatározták egész életüket, és azt is, ahogyan konfliktushelyzetekben reagálni tudtak. Maguk sem tudják értelmezni, miért gyilkoltak, az indítékokról – alkohol, hirtelen felindulás, egy régóta tartó, elnyomott konfliktus hirtelen kirobbanása – csak sejtéseink lehetnek, és ahogyan egyesek mintegy közömbösen, mások a végén már sírásközeli állapotban elmesélik, mi is történt, kicsit azt az érzést kelti a nézőben, mintha kukkolna, mintha mások életének legintimebb szféráiba nyerne betekintést. Mert a filmesek interakciója a fiatalokkal az akkori börtönkörülmények között felért egy terápiás beszélgetéssel: már csak azzal a gesztussal, hogy nyíltan, érdeklődéssel közeledtek, egy újfajta viszonyulást jelentettek az elítéltek számára, akik ezt a börtönszemélyzet részéről nem tapasztalhatták. Ezért is tárulkoztak fel ennyire.

A Bebukottakat a budapesti Szociobisztró (az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének eseménysorozata) vetítésén láttam, mint ahogy “folytatását”, a tavaly bemutatott Káin gyermekeit is, amely az elharapott félmondatok egy részéből végül sikeresen kerekíti ki három egykori gyerek-elítélt élettörténetét.

Gerő Marcell rendezőt és börtönpszichológusokat is meghívtak a szervezők, érdekes beszélgetés kerekedett ki az egészből, a börtönalkalmazottak pl. hangsúlyozták azt az álláspontot, hogy azért a 21. századra már sokat javult a helyzet, viszont még mindig hetven fogvatartottra jut egy börtönőr, és egy pszichológusnak több mint háromszáz elítéltet és őrt kell ellátnia.


Címke:   fiatalkorúak visszailleszkedés dokumentumfilm