Emberek vagyunk, ha szörnyeknek is látnak minket

Szerző: Rusznyák Csaba / Könyves Blog

Link: http://konyves.blog.hu/2015/08/07/emberek_vagyunk_ha_szornyeknek_is_latnak_minket

Dátum: 2015.08.07.
Egy börtön az utolsó helyek közt van, amelyet bárki, bármilyen szempontból mágikusnak tarthatna. Rene Denfeld Az elvarázsoltak című könyvének halálra ítélt narrátora azonban egy sajátos szűrőn át szemléli a világot. A halálsoron álló cellájának magányában nem csak a korrupciót, a reménytelenséget, az embertelenséget, az elmúlást, a szenvedést látja, hanem a csodákat is: a föld alatt vágtató arany paripákat és a falakban élő kis, kalapácsos embereket. Pontosabban: valószínűleg az egyikkel védekezik a másik ellen. Képzelettel a rögvalósággal szemben. Talán álomképeket, földöntúli lényeket és eseményeket kell látnia és hinnie, paradox módon azért, hogy megőrizze józan eszét. Már amennyiben egy kimondhatatlan szörnyűségeket elkövetett gyilkosnak van olyanja.

Rene Denfeld tudja, miről beszél. Évek óta a halálsort látogatva dolgozik: a kivégzésre várók ügyében nyomozva igyekszik megbizonyosodni büntetésük jogosságáról vagy tévedéséről, egyszersmind próbálja megakadályozni a legsúlyosabb ítélet végrehajtását. Első fikciós regényében, Az elvarázsoltakban ezeknek a hosszú, tanulságos és nyilvánvalóan keserves éveknek a tapasztalatait, érzéseit tárja elénk egy magához hasonló, halálsori nyomozó, a névtelen „hölgy”, egy szintén névtelen, halálraítélt narrátor, egy bukott pap és szintén kivégzésre váró, York nevű gyilkos történetén keresztül.

Bár a történet szót itt csak nagy vonalakban kell érteni. Denfeld könyve nem sztori-, és még csak nem is karakterközpontú. Az alig kétszáz oldalon érzések és benyomások uralkodnak: szomorúság, csendes lamentálás, réges-rég megtűrt és elfogadott szenvedés, bűntudat, felelősség, megbocsátás. A felfoghatatlan bűnök hátterének megértése, a kétségbeejtően magányos, vagy a cellájukba, vagy önnön múltjukba és hibáikba bezárt szereplők toporgása, a különböző szempontok (a nyomozóétól a börtönigazgatóén át a rabéig) visszafogott és precíz ütköztetése mind ugyanabba az irányba mutat: hogy emberek vagyunk, még akkor is, ha szörnyeknek látnak minket, még akkor is, ha szörnyekként cselekedtünk.

Denfeld attitűdje rendkívül érett és bölcs: a kegyetlen gyilkosokat sem írja le érzéketlen állatokként, mint ahogy száz emberből kilencvenkilenc tenné, félresöpörve ezzel a problémát (hisz ha nem ember, akkor foglalkozni sem kell az okokkal, a miértekkel), de természetesen nem is mentegeti őket, sőt, adott esetben undorát sem palástolja. De hogy lehet ezt a komplexitást megfogalmazni? Hogyan lehet a primitív érzelmeken túl beszélni a bonyolult, elmét és szívet összeroppantó kapcsolatról egy szörnyű tett, annak büntetése, és mindkettő (!) embertelensége között? Nagyon nehezen, de valahogy így.

Denfeld könyvét prózájának igényessége, kecsessége, szépsége emeli ki magasan az átlagból. Legyen szó akár a vélt csodákról, akár a börtön hétköznapi, megerőszakolós-korrupciós-gyilkolászós mocskáról (márpedig a mű gerincét e kettő állandó ütköztetése adja), a szerző szívszorító erővel, gyönyörű stilisztikai megoldásokkal és metaforákkal mesél (itt óriási dicséret illeti a magyar fordítást is). A szöveg továbbá rendkívül tömény és depresszív, türelmet és odafigyelést igényel, rövidsége ellenére nem lehet pár óra alatt letudni – muszáj emészteni. De megéri, mert Az elvarázsoltak egészen sajátos hangon szól egy rakás bukott karakterről, és arról, ahogy a maguk módján kiutat keresnek a helyzetükből. Arról, hogy próbálnak jobbá válni, teljesebb életet élni, vagy ha az már nem lehetséges, legalább véget vetni a szenvedésnek. Ebben pedig „ember” és „szörnyeteg” közt nincs semmi különbség.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Fordította: Kleinheincz Csilla, Fumax Kft, 2015, 211 oldal


Címke:   könyvbemutató halálsor tapasztalat USA