Mehetnek a jó dolgukba… börtön és újrakezdés (könyvajánló)

Szerző: Szerbhorváth György / atlatszo.hu

Link: http://szakirodalom.atlatszo.hu/2015/10/28/mehetnek-a-jo-dolgukba-borton-es-ujrakezdes/

Dátum: 2015.10.28.
A fiatal bűnelkövetők a bulvármédia kedvencei, sorra kapjuk az előítéleteket megerősítő képeket. Pedig e tanulmánykötet arra mutat rá, aki egyszer volt börtönben, nem célja visszakerülni. Csak épp a társadalom nem tesz semmit az érdekükben.

Hét tanulmányt olvashatunk öt szerző tollából, a kutatók olyanokkal készítettek interjúkat, akik először kerültek életükben börtönbe maximum három évig és 35 év alattiak voltak (kétharmaduk még 26 éves sem volt). Először 2012-13-ban készítettek 80 interjút olyanokkal, akik 3-6 hónapon belül szabadultak. Majd szabadulások után hat hónappal újra felkeresték őket, de ekkor már csak 31 interjút készítettek. Legtöbbjüket meg sem tudták találni.

Feltételezem, nem nyomoztattak utánuk, de hogy nem érték el őket, önmagában jól jelzi a problémát: e fiatalok „eltűnnek”, felszívódnak valahol, és pont azért, mert nem tudnak visszaintegrálódni a társadalomba, szűkebb környezetükbe. Mert nem Damu Rolandokról vagy Zuschlag Jánosokról van szó, akik aztán ismét a médiában pompáznak vagy bizniszelnek tovább.

Talán nem nehéz kitalálni, hogy e megkérdezett fiatal férfiak az átlagnál iskolázatlanabbak, kérharmaduknak van börtönviselt ismerőse, csaknem felüknek pedig családtagja. A fiatal fogvatartottaknak egyébként csak 7,4 százaléka nő – 1272 férfiről és 64 nőről beszélünk (az arány olyan, mint az országos). S az interjúzás során kiderült, negyedük roma, és kétharmaduknak valójában nem is ez volt az első bűncselekménye.

Drog-, illetve alkoholproblémáról a harmaduk számolt be. Akik viszont másodszor is interjút adtak, már képzettebbek, a börtönben pozitív jövőképpel bírtak, a barátok visszavárták őket, s inkább visszavették őket munkahelyükre. Érdekes, hogy negyedük szerint a börtönnek van visszatartó ereje – ez azonban nem egy nagy arány.

Laki Ildikó tanulmányából megtudhatjuk, hogy 2000 és 2013 közt úgy a bűncselekmények száma, mint a bűnelkövetők, valamint a jogerősen elítéltek száma is csökkent – ugyanakkor a börtönök még mindig túlzsúfoltak, ami úgy a fogvatartottakra, mint fogva tartóikra negatívan hat. (A 16. oldalon lévő két ábra viszont ugyanaz – ám más felirattal.)

Egy kutatáson nem sok értelme van számon kérni, valamit/valakiket miért nem kutatnak, de ahogyan tanulságos az előbbiekről olvasni, ugyanígy jó lenne a másik oldalról, azaz a börtönőrökről is. Hisz egy tető alatt töltenek el rengeteg időt, azaz a történetnek van egy másik vetülete is, s mindkét oldalon egy részük szintén traumatizálódik, frusztrált. És ugyanúgy nem tartja vissza őket a börtön, mint totalitárius, jó esetben szocializációs intézmény: lásd a szegedi esetet, amikor egy fiatal börtönőr menekültnek nézett valakit, és jól elverte… (Fliegauf Gergely volt börtönpszichológus nemrég egy interjúban arról beszélt, a börtönőri munka része a rasszizmus és a szexizmus.)

Gál Levente azt kutatta, a börtönbe kerülő egyének miért számíthatnak eleve sokkal gyengébb eredményre, ha munkát keresnek. Így kiderül, a börtönbéli képzéseknek kinn ritkán veszik hasznát, s mivel eleve alacsonyabb iskolai végzettségűek, hatványozottan kisebb lesz az esélyük a munkaerőpiacon. Gál is kitér a romák magas arányára, de erre is elég egyszerű a magyarázat: a halmozottan hátrányos helyzetűek, akik élete csaknem kilátástalan, egy idő után bűnözéssel próbálnak segíteni magukon, legyen szó akár csak falopásról, vagy más, kisebb értékű lopásról, egy kis „balhéról”. Aki meg börtönbe kerül, olyan közegben találja magát, ami megint csak hátrányos a későbbi integráció szempontjából.

A börtön tehát nem sok mindent old meg ezekben az esetekben (azaz szinte semmit, viszont baromi drága a fogva tartás, és pont a fiatal korúak esetében, akiket például 1-3 évre ítélnek, kellene jobban mérlegelni, mi értelme van a súlyos büntetésnek). És aki addig nem volt dacos, gyűlölködő, gyanakvó, élénk és extrovertált, hát majd az lesz. A fegyőrökkel szemben a status quo elve érvényesül, azaz betartják a szabályokat – de egymás közt már más játszmákat játszanak: az erősebb kizsákmányolja a gyengébbet, ugyanakkor a szakszemélyzettel szemben (akik segíthetnének rajtuk) inkább összezárnak.

Végül a börtönbéli szabályokhoz alkalmazkodnak, és amikor kikerülnek a szabad életbe, az számukra idegen lesz. Ez persze annak, aki néz krimit, „börtönös” filmet, nem feltétlenül újdonság.

A nevelőmunkáról sem épp üdítőeket olvashatunk – az azért döbbenetes, hogy valaki azért örül ételosztói megbízatásának, mert kinn az anyjával inkább csak éheztek, mint arról egyikük beszámolt. Vagy hogy az asztalost is a konyhára tették. S azért dolgoznak inkább, mert múlik az idő. Az utógondozásban meg az a jó, mondja egyikük, hogy „bent lehet valakivel beszélgetni”. Mert programok ugyan akadnak, mehetnek később a pártfogóhoz – de némelyikük úgy érzi, csak számon kérnek tőle, hol volt, mit csinált. Akárha az apja lenne (és ezt nem pozitív értelemben mondta). Vagy egyszer beszél vele három percet, „aztán cső”.

Erkölcsi bizonyítványt se kapnak, ha esetleg munka még adódna is. Ergo kérdés, ugyan számukra a kinti világ miért lenne jó, hogyan illeszkedhetnének vissza? A kutatott 80 személyből összesen csak 19-en találtak munkát, illetve, mint írtuk, a többségük elő se került. Vagyis akadnak, akik lábra állnak, boldogulnak, de mint Gál írja, az alapprobléma, hogy az állami intézmények nevelése és (utó)gondozása rendezetlen és többnyire eredménytelen. Nem is bíznak hát bennük, úgyhogy íme, itt az ördögi kör.

Életkeretek a börtönön innen és túl. Szubjektív reszocializációs esélyek

Szerkesztő: Albert Fruzsina

Budapest, MTA TK Szociológiai Intézet, 2015, 179 oldal

A kötet letölthető: http://www.socio.mta.hu/uploads/files/2015/albert_borton.pdf


Címke:   tanulmánykötet fiatalkorúak reszocializáció