Miért nincs (és nem is lesz) halálbüntetés?

Szerző: Kállai Barbara / arsboni

Link: http://arsboni.reblog.hu/a-halalbuntetesrol

Dátum: 2015.11.22.
Ezen a héten büntetőjoggal foglalkozunk, s rögtön egy olyan témával indítunk, amiről mindenkinek van véleménye, ez pedig nem más, mint a halálbüntetés intézménye. Szerzőnk közérthető módon bemutatja, miért nincs és nem is lehet Magyarországon. Neked mi a véleményed?

A gyökerek


Bár egyidős az emberiséggel, ma is egyre nagyobb hangot kap, mind a médiától, mind a társadalomtól. Hazánkban egy-egy súlyosabb, kegyetlen bűncselekmény után petíciók, aláírásgyűjtések, különböző támogató weboldalak és cikkek, sőt politikai megmozdulások követelik a halál általi büntetés visszaállítását; Míg számos külföldi államban ma is él ezen büntetési forma. (A világon a legtöbb halálbüntetést Kínában, Iránban, Irakban, az Amerikai Egyesült Államokban és Szaúd- Arábiában hajtják végre).

A halálbüntetés gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, gondoljunk csak Hammurapi törvénykönyvére, vagy az Ótestamentumra, mely a tálió, azaz a „Szemet szemért” elv (ius talionis) alapjait adta a római jognak és a keresztény igazságszolgáltatásnak. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a halálbüntetés eltörlésének gyökerei is visszavezethetőek az ókorra, néhány távol- keleti államban (köszönhetően főleg a buddhizmusnak) már ekkor is megszüntették (próbálták megszüntetni) ezt a büntetési formát.

Ezután következett a kegyetlen középkor, ahol az emberi életnek minimális értéke volt, így sokszor a legkisebb vétséget is halállal büntették és nem feledkezhetünk meg az irracionális boszorkány-perekről sem. (A vérnek soha nem volt olyan jelentősége a büntetés-végrehajtásban, mint a feudalizmus évszázadaiban). Cesare Beccaria szavai váltották ki azt a szikrát, amely kivezető reménysugarat jelentett a középkori barbárságból. Beccaria ’Dei delitti e delle pene’ (magyarul: A bűnökről és büntetésekről) című könyve modellként szolgált a felvilágosult jogrendszerek számára, iránymutatást nyújtott a büntetőjog megreformálásában.

Így például: alapot szolgáltatott az 1791-ben elfogadott francia büntető törvénykönyvnek, Oroszországban Katalin cárnő pedig külön bizottságot hívott össze egy új törvénykönyv előkészítése céljából, írásba foglalva, hogy Beccaria eszméit használják fel a munka során, (stb). Cesare javasolt alapelvei, többek között, hogy

- csak a törvényhozók alkothatnak törvényeket,
- a büntetésnek az öröm/fájdalom elvén kell alapulnia,
- a büntetésnek a cselekménytől és nem az elkövetőtől kell függnie,
- minden embert egyenlőként kell kezelni,
- és hogy a halálbüntetést el kell törölni.

Utóbbiról így írt:
„A halálbüntetés tehát nem jog, hiszen bebizonyítottam, hogy nem az… se nem hasznos, se nem szükséges… A halálbüntetés olyan benyomást gyakorol, amely erejével nem helyettesítheti a gyors feledést, mely természetes az embernél a legfontosabb dolgokban is.”

Láthatjuk tehát, hogy a halálbüntetés visszaszorításának növekedő igénye arányos az emberiség felvilágosodásával, eszmei és történeti fejlődésével.

Miért éppen az életet vesszük el?

Egyrészről a régi korok emberének elsődleges értéke az élete, a teste és a becsülete volt; ennek megfelelően a büntetés végrehajtás során ezek elvételére törekedtek. (A szegényebb rétegtől nem is nagyon tudtak volna mást elvenni). A halálbüntetés is több funkciót ölelt magába, nemétől függően az élet puszta elvétele mellett becsületvesztést, megalázást is jelenthetett. Ma már az emberek vagyonközpontú életet élnek, pénzük és vagyontárgyaik jelentik az értéket – ezt támasztja alá a vagyoni kárpótlás bevezetése és fokozatos térnyerése is. Másfelől látni kell azt, hogy az ókor és a középkor iskolázatlan, nyomorban és agresszióban (értem itt a háborúskodást, a katonáskodást, a nyilvános kivégzéseket, és így tovább…) nevelkedett emberének csak súlyos szankciókkal és büntetésekkel lehetett példát statuálni, ezáltal a deviáns viselkedést és a bűncselekményeket visszaszorítani. (Itt jegyezném meg, hogy a halálbüntetés ma is alkalmazó országok nagy része háborús, elszegényedett övezetekkel tarkított). A visszaszorító, illetve bűnmegelőző tevékenységhez azonban nem állt fenn hosszú távú megoldást jelentő technikai háttér és tudás.

Ma már ez sem így van, napjainkra korszerű börtönök (végrehajtó intézet rendszerek), nevelőintézetek, különböző védelmi szervek (pl.: rendőrség, polgárőrség, honvédség) és szakképzett emberek tevékenykednek a társadalom biztonságáért.

Korunk embere mégis visszaköveteli a kivégzést, s nem csak hazánkban, hanem a világ távolabbi pontjain is.

Ezt támasztja alá az Amnesty International (AI) 2013-ban végzett éves felmérése is, mely szerint 15%-kal nőtt a halálos ítéletek száma a világon. Ez legalább 778 embert (az adat csak megközelítő értéket mutat, mivel Kínában a kivégzések száma titkosított) és 22 országot jelent. S nem csak az ítéletek, hanem az ítéletet alkalmazó országok száma is nőtt: 2012 óta négy ország, Indonézia, Kuvait, Nigéria és Vietnam is visszaállította a halálbüntetést (főleg gyilkosságokban (azok minősített eseteiben), háborús bűnökben és néhol bizonyos drogügyletekben). Magyarországon az 1987. évi IV törvény is elismerte és alkalmazhatóvá tette a halálbüntetést, azonban 1975 és 1990 között rendkívül kevés esetben végeztek ki elkövetőket, akkor is kizárólag szándékos emberölés eseteiben. (Az utolsó ítélet 1988-ban V.E. ellen született, aki brutálisan megkínzott majd megölt egy férfit).

Címke:   halálbüntetés tanulmány történet társadalom