Belamitól Bogár hóhérig – a Kölcsey-érmes Bátyi Zoltánnal beszélgettünk

Szerző: Tóth Marcell, Fotó: Gémes Sándor / SZEGEDma.hu

Link: http://szegedma.hu/hir/szeged/2016/02/belamitol-bogar-hoherig-a-kolcsey-dijas-batyi-zoltannal-beszelgettunk.html

Dátum: 2016.02.07.
Az idén hatvanéves Bátyi Zoltán munkásságát Kölcsey-éremmel ismerték el. Harminc éve alkotta meg Belami figuráját, de ma már többen ismerik a Csillag börtön krónikásaként, aki írt az életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltekről, s a magyar kivégzések történetéről is.

„Nagyon meghatározza írásaimat az, hogy jogászként végeztem, szegedi vagyok, s mindig igyekszem a tényekből kiindulni” – az idén hatvanadik életévét betöltő Bátyi Zoltán munkásságát Kölcsey-éremmel ismerte el Szeged. „Elsősorban a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkárának tartom magamat, mert ez a főállásom, ez köti le a legtöbb időmet” – mondta, mégis inkább hírlapíróként, a Belami-történetek szerzőjeként ismerjük, akinél többet talán senki nem foglalkozott a hírhedt Csillag börtön történetével.

„Csak a napi újságírással hagytam fel, de még dolgozom időnként internetes és nyomtatott lapoknak” – cáfolta rögtön azt a tévhitet, sajtótitkárhoz méltóan, hogy végleg felhagyott volna a zsurnalisztikával. Igaz, hétezer cikkét, amelyek szétszórva találhatóak meg különböző sajtóorgánumnál, „elégségesnek” ítéli, kevés szabadidejében inkább az irodalom felé fordul, novellákon, köteteken munkálkodik.

Többször váltott álmot

Mérnök szeretett volna lenni, de a matematika elválasztotta attól a lehetőségtől, hogy a műszaki egyetemre bekerüljön. „A középiskolai évek alatt egyre jobban érdekelni kezdett az irodalom, így egy olyan pályát szerettem volna választani, amely az emberekkel foglalkozik, s ennek a követelménynek a jogászképzés megfelelt” – emlékezett vissza. 1975-ben, sorkatonasági szolgálata idején jelent meg az első verse a Délmagyarországban, de csak a hallgatói évek alatt jegyezte el magát végleg az újságírással. Előbb a Szegedi Egyetem szerkesztőbizottságának a tagja lett, majd jelentkezett egy pályázatra harmadévesen, s a Csongrád Megyei Hírlapnál helyezkedett el. „Nagyon tiszteltem a jogi pályát, de szép lassan azt éreztem, jobb lenne, ha újságíró lennék” – indokolta az újabb váltás okát.

„Végül egy napot sem dolgoztam jogászként, de az élet úgy hozta, hogy nagyon sok hasznát láttam a diplomámnak. Ebben az időszakban szinte mindenki tanár, bölcsész végzettséggel rendelkezett a szerkesztőségben, így nagyon örültek, hogy lett végre valaki, aki jogi ismeretekkel képes megírni a bűnügyi, bírósági híreket” – mondta. Huszonhárom év után lépett ki a napi hírlapírói munka mókuskerekéből, s váltott, 2003-ban frissen megalakult a Szegedi Ítélőtábla munkatársa lett. Olyan sajtótitkárt kerestek, aki jogi végzettséggel rendelkezik, de tapasztalata van az újságírásban – szinte Bátyi Zoltánra szabták a kiírást. „Egy új intézmény sajtókapcsolatait kellett kialakítanom, ami izgalmas kihívás volt” – s tehetjük hozzá, azzal is közelebbi kapcsolatba került, ami régóta érdekelte – a bűnügyekkel.

Beszippantotta a Csillag miliője

„Sokan kérdezik, hogy hogyan jutottam el Belamitól Magda Marinkón keresztül a Hóhércsárdásig, a humoros történetektől a sokak által borzalmasnak nevezett témákig. Ebben a jogász képzettségemen kívül szerepet játszott az, hogy a Csillag mellett nőttem fel, láttuk a börtönt, amelyet egy furcsa misztikum övezett” – vallotta. Mikor százéves lett a Csillag börtön határozta el, hogy ír egy riportsorozatot az intézményről. „Nehéz dologra vállalkoztam az engedélykéréssel a’80-as években, de végül hozzájárult a munkámhoz a fegyház vezetése” – s beszippantotta a rabok világa. Az országos érdeklődést kiváltó riportok után könyvek születtek, először Arató Lászlóval közösen A Csillag – Börtönkönyv, majd a kimaradt részekből az Életfogytiglan. A novelláira is hatással voltak az intézményben szerzett élmények, több írás született azokból a beszélgetésekből, amelyek nem fértek bele más keretek közé.

Nem ő az első Magda Marinkó halállistáján

Magda Marinkó és a délvidéki halálosztaggal kapcsolatban számtalan tévedéssel találkozott, a bulvárújságírás még gyerekcipőben járt a ’90-es évek első felében, mindenki nagyobbat akart mondani. Megkereste Marinkó ügyvédjét, Petőfi Attila rendőr dandártábornokot, aki fiatal tisztként nyomozott az ügyben, kapott periratokat, így hiteles munkát tudott kiadni kezei közül. Aggódott sok ismerőse a könyv témája miatt, mert tudták, a szerb származású sorozatgyilkos bandájának minden tagja szabad lábon van. „Erre mondta azt a Marinkót elfogó Kószó Zoltán, hogy akkor féljek, ha őt már megölték, mert ő az első a halállistán, s nem én.”

Egy tévedésből végrehajtott halálbüntetés nem korrigálható


„A gyilkosság és a halál témája nem vonz, sőt úgy gondolom, ez minden épeszű embert taszít. A mozgatórugók, a tények érdekelnek igazán, a kíváncsiság motivál” – mondta Bátyi Zoltán, aki legutolsó monográfiájában, a Hóhércsárdásban a halálbüntetés magyarországi történetét járja körül.

Bátyi Zoltán szükségesnek látja a büntetéseket, mert ezek nélkül „totális káosz uralkodna el a társadalmon”, de nem tartja elrettentőbbnek a halálbüntetést egy tényleges életfogytiglaninál, számtalanszor találkozott azzal a mondattal, hogy „inkább végeztek volna ki”. Úgy látja, az állam törekszik arra, hogy valaki csak a tényleges büntetését kapja meg, de a rabok világában ezt nem lehet megvalósítani. Halálbüntetés-ellenesnek vallja magát, mert amíg az ember tévedhet, addig ezt a büntetési módot nem tartja alkalmazhatónak. „Ha egy tényleges életfogytiglanra ítéltről tíz év után kiderül, hogy ártatlan, akkor részben helyrehozható a tévedés, de ha valakit kivégeztek, az már nem” – magyarázta.

Címke:   interjú író krónikás jogász Szeged életút