Gérecz Attila nyomában, séták a költő életének fontos helyszínenin – a váci börtön

Szerző: Hajnal Géza / igen.hu

Link: http://igen.hu/2016/02/12/gerecz-attila-nyomaban-setak-a-kolto-eletenek-fontos-helyszinein-v-a-szokes/

Dátum: 2016.02.12.
A váci börtön eredetileg elszegényedett nemesifjak konviktusának készült Mária Terézia idején (1740-1780), II. József azonban 1784-ben bezáratta az egyházi fenntartású intézményt. Később terveztek ide hatalmas elmegyógyintézetet, de a váciak inkább a Ludovika katonai akadémiát látták volna szívesebben a Duna-parton álló épületben.

Végül az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után vezették be Magyarországon is az osztrák büntető törvénykönyvet. Így honosodtak meg nálunk is a modern börtönök, addig ugyanis nem a rabok elzárása volt a büntetések módja. Az egyik első újonnan kialakított börtön lett a váci is, amely 1855-től működik.

Bukott egyetemistaként figuránsként dolgoztam, Old Shatterhand követőjeként a rendszerváltozás hajnalán. Leggyakoribb munkaterületünk Vác és környéke volt, az akkoriban kiépülő telefonhálózat felmérését végeztük. Nem tudom már felidézni, hogy a börtön épületét akkor láttam-e életemben először, de a külső helyszíneken foglalkoztatott elítéltekbe többször belebotlottunk. (Úgy rémlik a város közepén lakótelepet is építettek, a munkaterület csücskeiben Őrtornyok magasodtak.)

Később több életrajzban, történeti munkában olvastam a politikai foglyok csoportjairól, a legmegrendítőbb leírás a jezsuiták visszaemlékezése volt az ötvenhatos forradalom idején való szabadulásukról (Himnusz, Szózat, Boldogasszony anyánk sírva éneklése több száz rabtorokból, a kapuban várakozó helyiek étellel, itallal, a messze lakóknak szállásajánlattal, a közelmúlt magyar történelmének egyik leggyönyörűbb szolidaritási megnyilvánulásai voltak ezek).

Aztán a hobbymmá váló biciklizés, és a Dunakanyar örök vonzása miatt számtalanszor elkerekeztem a börtön falai mellett, egyre több kollégát és egyetemistát is beavatva az ötvenes évek szomorú helyszínének titkaiba.

Másfél éve már célirányosan Gérecz Attila miatt örültem meg a lehetőségnek: barátaink megszervezték a börtönlátogatást. Református karácsonyi ünnepségre nyertünk bebocsátást, megismerve a varázslatos kisugárzású lelkészasszonyt, jelenlegi pártfogoltjait, és egy tucatnyi Régi Csibészt, akik tanúságtételre térnek vissza időről-időre, hogy számot adjanak alapvetőn jó mederbe került szabad életük örömeiről és buktatóiról. (A hazai büntetés-végrehajtás működéséről és problémáiról is alapos képet kaphattunk, de ez más napra tartozik.)

Négy-öt óra benntartózkodás a rácsok mögött már valóságossá teszi az ember számára, mi az a rabság, legalábbis az evangélium idevonatkozó szakaszaiból megsejthetünk valamit. A kigyúrt, tetovált, életerős férfiak tele torokból fújták a dicsőítéseket, s az énekhang, ha olykor hamis is, sosem hazudik: bűnös vagyok, be vagyok zárva, de minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy újra szabad legyek!

Micsoda erőt jelenthetett ehhez képest a politikai foglyok számára, hogy igazságtalanul (direkt nem használom a bűntelenül kifejezést, hogy ne keveredjen jog és teológia) vannak megfosztva szabadságuktól, ráadásul olyan emberek akaratából, illetve tevőleges részvételével, akik a lábuk nyomába sem érnek (se tudásban, se tartásban, se semmiben). (Nyugodtan mondhatnánk: a magyar társadalom krémjét záratta be és őrizte ugyanannak a társadalomnak a söpredéke.)

Címke:   politikai elítéltek Gérecz Attila költő Vác