Farkas elvtárs, ön Istenhez fohászkodik?

Szerző: Kő András / KötőSzó

Link: http://kotoszo.blog.hu/2016/02/25/hit_a_bortonben_emlekezes_a_kommunizmus_aldozataira?token=4e87cc8c35cb3884e9d9d48a047a7ed2

Dátum: 2016.02.26.
„A belső Istenhit és vallásosság, amit kaptunk a börtönben, sokunkban megmaradt és megőriztük a mai napig, anélkül, hogy elmentünk volna kezet csókolni a helyi plébánoshoz vagy a helyi lelkipásztorhoz.” Fehérváry István író és Oláh Vilmos doktor visszaemlékezései.

Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Ez késztet arra, hogy két rövid részletet felidézzek hajdani beszélgetéseimből, amelyek rávilágítanak a hit fontosságára az élet nehéz óráiban. Az egyik emlékező Fehérváry István (1925–2014) volt Santa Fében, a Börtönvilág Magyarországon (1978) és a Szovjetvilág Magyarországon (1984) című, szamizdatként terjesztett könyvek írója, akit 15 évi kényszermunkára ítéltek, és nyolc év után, 1956-ban a forradalom szabadította ki. A másik visszaemlékező Oláh Vilmos doktor, 1956-ban a Péterfy Sándor Utcai Kórház orvosa. Ő emlékezett meg egy olyan betegről, Farkas Mihályról (1904–1965), aki az elnyomó, kommunista hatalom egyik vezető alakja volt.

A hit milyen szerepet játszott a börtönben? – kérdeztem Fehérváry Istvánt.

– Ezzel kapcsolatban el kell mesélnem valamit, amit soha nem felejtek el. Volt közöttünk egy Hír Antal nevű lazarista szerzetes, negyven év körüli férfi. Amikor az ember ezért vagy azért, így vagy úgy, lélekben vagy fizikailag kezdett összetörni, elég volt erre az emberre ránézni, és mindjárt helyreállt a lelki egyensúly. Ugyanis ez az ember a megtestesült mosolygás volt és béke. Egymás közelében volt az ágyunk, fej fej mellett. Ez az ember képes volt arra, ha volt erre idő vasárnap délután, hogy három vagy öt órán keresztül imára kulcsolt kézzel, mosollyal az ajkán aludt. Ha fölébredt, akkor is mosolygott. „Tóni – kérdeztem egyszer tőle –, hogy csinálod ezt?” Az volt a válasza, hogy: „Jézus velem van. S velem mosolyog.” Szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan lehet ennek a kisugárzásnak a birtokába jutni, hogy én is tudjak mosolyogni, s ha kell, három órán át is moccanás nélkül aludni.

Én nem járok templomba, mert sem a szertartásban, sem egyébben nem tudok aktívan részt venni. Másként ismertem meg a belső Istenhitet.

„Amikor ott feküdtem a zárkában a szalmazsákon, és feltettem magamban a kérdést, hogy mi lesz velem, meg lehet-e ettől az állapottól szabadulni, akkor egyszer csak nagy megnyugvás költözött belém és hinni kezdtem.”

Így keletkezett bennem a hit. Mindig vallom, hogy abban a nehézségben és reménytelenségben bizonyos fokig volt mibe kapaszkodni a hit segítségével. Hogy jó Istenem, hát azért nem szeretnék még meghalni, fiatal vagyok, fiatalok vagyunk, azért kaptuk az életet, hogy örüljünk neki. Most, amikor minden megfordult és jól élek, gyermekeim vannak, és nincs miért panaszkodom, egészséges vagyok, elismert és megbecsült ember, miért gondolnám másképpen. Meggyőződésem, hogy jóban és rosszban egyaránt, elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor keresni kell valamit, ami élni segít, amitől felemelkedünk. Amikor egy másik ember már nem tud semmit tenni az érdekünkben.

„A belső Istenhit és vallásosság, amit kaptunk a börtönben, sokunkban megmaradt és megőriztük a mai napig, anélkül, hogy elmentünk volna kezet csókolni a helyi plébánoshoz vagy a helyi lelkipásztorhoz. Azt az Istent, akit ott bent kerestünk és megtaláltunk – lehet, hogy egyesek nem vallják be –, de kint a szabadságban sem tagadtuk meg.”

Oláh Vilmos doktor így emlékezett:

– 1956 májusában, friss epeműtétét követően Farkas Mihály egykori honvédelmi minisztert is nálunk helyezték el. Őt senki sem látogatta. Halálosan meg volt rémülve, hogy elteszik láb alól, mert sokat tud. Akkor még az általános sebészeten, különszobában feküdt. Egyik este ügyeletes voltam, amikor hívatott. Neje, egy magas, sovány nő ült mellette az ágyon. „Jaj, Istenem, jaj, Istenem!” – sóhajtozta. Én teljesen ledöbbentem. A kemény ateista Istent hívja?

„Farkas elvtárs – mondtam neki –, ön Istenhez fohászkodik?” „Hagyja már a fenébe, hát ha fáj valamim, ki a fenéhez fohászkodhatnék?”

Lehet, hogy minden út Istenhez vezet?

Címke:   politikai elítéltek visszatekintés múlt emléknap