Jellegzetes, savanyú szaga volt, a halálfélelem szaga

Szerző: Csatlós Hanna Fotó: Mudra László / VS.hu

Link: http://vs.hu/magazin/osszes/jellegzetes-savanyu-szaga-volt-a-halalfelelem-szaga-0321#!s0

Dátum: 2016.03.21.
A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete színpadra állította egy gyerekgyilkos történetét. A börtön falai között működő színjátszókör nem fiktív sztorit dolgozott fel, hanem annak az elítéltnek az emlékeiből építkezett, aki – maga is rabként – a hetvenes évek végén kivégzett férfit a siralomházban vigyázta. Milyen összezárva lenni egy emberrel, akire kötél vár? Hogy viselkedett a hírhedt hárshegyi gyilkos az utolsó napjaiban, és mit jelent egy fiatal fogvatartott számára eljátszani egy halálraítéltet? Riport Tökölről.

„Henrik nem tudta, hogy aznap akasztani viszik. Csak amikor meglátta, hogy a zárkája előtt az őrökön kívül mások is állnak, akkor jött rá. De valójában minden egyes nap várta már ezt a pillanatot, meg akart halni, mert tudta, hogy nincs értelme az életének. Rádöbbent arra, hogy az egész kisiklott már szinte a születése pillanatában, nem tudott boldog lenni soha.”

S. János, a tököli fegyintézet elítéltje így emlékszik vissza Molnár Henrik László végső óráira. A börtön könyvtárszobájában ülünk, ő pedig arról az emberről beszél, akit az utolsó halálraítéltek egyikeként, 1979. december 6-án a fővárosi Kozma utcai börtönben kivégeztek.

Molnár Henrik neve nem ismeretlen. A korabeli sajtóban a hárshegyi gyerekgyilkosként híresült el, az akkoriban színházi díszletmunkásként dolgozó férfi két kiskorút késelt meg a budai hegyen. Visszaeső volt, a II. kerületi ámokfutása előtt többször ült már gyilkossági kísérletekért, kamaszkorában a saját szüleit támadta meg baltával. Történetét kilenc évvel ezelőtt Anger Zsolt a Pedig én jó anya voltam című egyszemélyes darabbal állította színpadra: az előadás a férfi kegyetlenségeit az édesanya szemszögéből értelmezte.

Bár a Pogány Judit szereplésével 2007 óta műsoron lévő dokumentumdráma Vajda István rendkívül alapos tényfeltáró anyagán nyugszik, nem ez az egyetlen forrás, amelyből képet kaphatunk a gyilkos személyiségéről. S. János ugyanis azt állítja, hogy heteket töltött Molnár Henrik mellett a zárkájában, így árnyalni tudja azt a képet, amely a brutális tetteket elkövető férfiról kialakult.
   
S. János a 70-es évek végén a Kozma utcai börtönben ült, és Molnár Henrik őrzőjeként a fegyház „jobb csillagnak” nevezett körletében dolgozott. Egy másik fogvatartott társával együtt arra kellett ügyelniük, hogy az akasztásra ítélt férfi ne tegyen kárt magában a kivégzése előtt. A „halálosokat” általában erős testfelépítésű, megbízható, kisebb vétséget elkövető elítéltek őrizték.

„Olyan világ volt ez, amibe egyszerűen bele akartam kukkantani, érdekelt, hogy milyen lehet egy halálraítélttel egy zárkában lenni, ezért vállaltam el ezt a munkát ” – kezdi S. János a történetét.

„Persze a fizetés is jó volt. Tudni kell, hogy akkoriban a börtönben 150 forint volt egy hónapra a spájz, amiből egyébként jól megéltem, meg tudtam venni belőle a szükséges tisztálkodási szereket és a Munkás cigit. Ehhez képest a siralomházban 207 forintot kerestem meg egy nap alatt, hó végére annyi pénzem volt, hogy azt már el sem tudtam költeni.
   
„A legtöbbször megbánást láttam a halálraítéltek részéről, de időnként dacot is. Nem bosszút éreztek, hanem az élettel, az emberekkel szembeni dacot. Félni akkor kezdtek, amikor rádöbbentek, hogy innen már tényleg csak egyfelé visz az út. De azt is érdekes volt látni, hogy ennek ellenére az elítéltek napról napra meg tudták győzni magukat arról, hogy még mindig van egy pici remény, mondjuk kitör a háború vagy ilyesmi. Volt, hogy annyiszor ismételték el magukban, hogy ők nem bűnösök, hogy a végén elhitték. »Hogy ez nem is úgy volt! Hiszen, ha ő nem szól vagy üt vissza, akkor én nem húzom elő a kést!« Sokszor a végén már abban a hitben éltek, hogy ők képesek meggyőzni a bírót a saját igazukról másodfokon.”

Címke:   Tököl színdarab kultúra szabadidő reintegráció