Börtön után mindennél jobban vágyik az ember egy grillcsirkére

Szerző: Csatlós Hanna, Fotó: Adrián Zoltán / VS.hu

Link: http://vs.hu/magazin/osszes/borton-utan-mindennel-jobban-vagyik-az-ember-egy-grillcsirkere#!s1

Dátum: 2016.04.02.
Ritkán esik szó azokról az emberekről, akik a börtönből kikerülve megpróbálnak visszailleszkedni a társadalomba. Pedig nemcsak a sokszor reménytelennek tűnő munkakereséssel kell megbirkózniuk, le kell gyűrniük a börtönben elsajátított rossz beidegződéseiket, és újra kell építeniük az évek során elhalt kapcsolataikat is a külvilággal. Egy kiállítás apropóján néhány nemrég szabadult férfival beszélgettünk a szabadulás első napjának sajátos eufóriájáról és az új élet kihívásairól. Miért szeretne egy volt elítélt a sértettje szemébe nézni?

A hazai börtönrádiózás elindítója, az Adj hangot Egyesület nyolc volt elítéltet kért meg arra, hogy a szabadulásukat követően három hónapig fényképezzék magukat, a környezetüket és mindent, ami szerintük megmutatja, hogyan látják a börtönön kívüli életet. Ez egy részvételi kutatási módszer, amelyet photovoice-nak neveznek, és amelynek célja, hogy marginalizált társadalmi csoportok tagjainak a fénykép eszközével lehetőséget biztosítson közösségük és ügyük hiteles képviseletére. Így azoknak a nézőpontját lehet közvetíteni, akiket általában a többség figyelmen kívül hagy. A börtönből szabadult emberek pedig pont ilyenek.

Ebből az is következik, hogy az Ez már a szabadság? című fotókiállítás célja sem elsősorban a kiemelkedő tehetségek vagy egy irányzat bemutatása volt – noha akad profi fotós is az alkotók között –, hanem egy társadalmi réteg megismertetése. A fotók többsége eléggé iskolás, ami annyira azért nem meglepő; az alkotók között van olyan is, aki eddig soha nem fényképezett. Így aztán, bár fontos jelentéssel bír, hogy többen is megpróbálták nyomatékosítani, hogy még mindig a „kint és bent” relációjában, egy rácsokkal elválasztott világban gondolkodnak, a kerítés mögött lefotózott vadkacsa vagy a kötélhálón át fényképezett játszótér esztétikai szempontból kevésbé érdekes. Ugyanakkor izgalmas és erős például a jelenleg is házi őrizetben lévő Dávid aktfotója, amelyen a meztelenség felszabadultságába a bokáján lévő nyomkövető rondít bele. De kifejezőek azok a képek is, amelyek zsigerileg ragadják meg a rab életéből legjobban hiányzó, majd hirtelen visszakapott dolgokat, mint amilyenek a barátnő testének domborulatai vagy egy jól megpakolt és fűszerezett zsíros kenyér.

A szabadság egy érzésorgia

A kiállítás megnyitója előtt személyesen is találkozhattunk néhány alkotóval, akiket megkértünk, hogy idézzék fel, mit csináltak szabadulásuk első napján.

Horváth Márton (művésznevén Ábi) négy évet húzott le Vácon, tavaly novemberben engedték ki, és bármennyire is szédítő volt a hirtelen jött szabadság, nem tudott egykönnyen elszakadni a börtöntől. „Az egy szenzációs dolog, amikor az ember szabadul, egy semmihez sem hasonlítható érzés” – számol be az első szabad levegőn töltött óráiról. „Egy érzésorgia, mintha az ember újjászületne, amikor kilép a kapun hajnalban fél öt, öt körül. Mivel nem jött elém senki, első dolgom volt keresni Vácon egy piacot, és enni egy grillcsirkét, mert a hús már nagyon hiányzott. A piacon végül sajnos nem árultak grillcsirkét, de ennél nagyobb baj volt az, hogy észrevettem: nálam maradt a bent használatos telefonom. Hát, mondom, én vissza nem megyek oda! Találkoztam egy felügyelővel az utcán, és bár kértem, hogy vigye vissza a telefont, de ő ezt nem tehette meg a nevemben, úgyhogy még aznap, szabadulásom első óráiban kénytelen-kelletlen mégis vissza kellett mennem a börtönbe leadni.”

Sz. Zsolt közel tíz év után, néhány év kedvezménnyel hagyhatta el tavaly júliusban a váci fegyintézetet. Azt mondja, hogy az első napja rettentően furcsa volt, és gyorsan eltelt. „Egyszerűen az ember az első napokkal nem tud betelni, annyi inger éri, annyi minden új. Én nagyon rácsodálkoztam az okostelefonokra, hogy mindenki állandóan azokat nézegeti. Ledöbbentett az is, hogy mennyire hozzászoktak az emberek időközben az internethez, hogy most már nem kérdeznek, ha valamit nem tudnak vagy nem találnak, hanem inkább odaülnek a gép elé, és kikeresik a választ. Aztán hatalmas élmény volt az is, hogy hirtelen bárhova mehettem, bármit ehettem és bármeddig kint maradhattam. Az első napok úgy repültek el, hogy reggel hatkor kijöttem a lakásból, és mire visszamentem, már este tíz volt.”
   
Nem csak Zsolt csodálkozott rá a technológiai újításokra. Dobos Péter is viccesen megjegyzi, hogy amikor ő 2005-ben bekerült, még nem létezett a szelfi fogalma, ezért a mostani kiállításra szándékosan újított egy Budán készült önfotóval. Ő is megtapasztalta az eufóriát, ami elmondása szerint két napig tartott, sőt, maradandó változásokat eredményezett benne, például rászokott a többórás sétálásra. Hozzáteszi azonban, hogy a kezdeti boldogság akár veszélyes is lehet, szerinte több embernél a visszaesés egyik oka, hogy nem tudják kezelni az első napok kábulatát, azt a sok impulzust, amely a kinti világban megcsapja őket. „Ismerek több olyan embert is, aki vérszemet kapott, hogy végre mehetett bárhova, csinálhatott bármit, és túlértékelte a szabadságot. Belekeveredett esetleg egy olyan szituációba, amiben aztán agresszívan viselkedett, és azonnal visszakerült a börtönbe. Volt, aki két nap után ismét Vácon volt.”

Mostanra már mindhárman feldolgozták a börtönben töltött éveiket, nagyrészt túltették magukat rajta, bár időnként az élet produkál egy kis emlékeztetőt. Dobos Pétert például már most frusztrálja, hogy újra egy börtön területére kell majd lépnie Pécsett, amikor a kiállítást a helyi fogvatartottaknak is bemutatják. Arról is beszámol, hogy szerencsétlenségére az első otthon töltött heteiben a fölötte lakó szomszéd csengője miatt nem volt nyugalma, mert annak éppen olyan hangja volt, mint amilyennel a börtönben naponta négyszer riasztottak.

Sz. Zsoltot még mindig gyötrik a rémálmok, de talán mind közül Horváth Márton járt a legrosszabbul, akit szabadulása után alig három héttel, novemberben elgázolt egy autó, és olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy csak mostanra sikerült felépülnie.

„Az egészben a legkellemetlenebb az volt, hogy a baleset helyszínére kiérkező rendőrök közölték, hogy én körözés alatt állok. Nem tudtam tiltakozni, hogy az nem lehet, hiszen épp most engedtek ki, ugyanis beszélni sem voltam képes, az intenzíven feküdtem. Arra gondoltam, hogy mivel büntetett előéletű vagyok, ezért talán még ezt is meg lehet velem csinálni. Rendőri kísérettel vittek be a kórházba, az ágyhoz bilincseltek, és nem engedtek be hozzám látogatót, mondván, hogy elkapták a körözés alatt álló személyt. Két nap múlva kiderült, hogy adminisztrációs hiba történt, és szabad vagyok” – emlékszik vissza.
   
„Most már értem, miért esnek sokan vissza”

A felhőtlen boldogság és megkönnyebbülés azonban nem tart sokáig, hamarosan jön a feketeleves, az álláskeresés és a megromlott kapcsolatok helyrehozatala vagy újak felépítése. A kétségbeesett munkakeresésről a legtöbbet Sz. Zsolt tud beszélni, mint mondja, az erkölcsi bizonyítvány hiánya komoly érvágás a számára. „Enélkül nem lehet munkát szerezni. Az esetek 90 százalékában kérik az erkölcsi bizonyítványt, a maradék esetben pedig tízből hétszer az önéletrajzot követelik, amiben szintén nem tudom eltitkolni, hogy börtönben voltam, mivel az utolsó tíz évem helyére nem tudok mit beírni.”

Címke:   visszailleszkedés fotókiállítás nyilvánosság