A fáradtság alapérzéssé vált – interjú Pogány Judittal

Szerző: Csatlós Hanna / VS.hu

Link: http://vs.hu/magazin/osszes/a-faradtsag-alaperzesse-valt-interju-pogany-judittal-0429#!s1

Dátum: 2016.04.29.
A kis Vuk hangját már nem mutatja meg senkinek, nemrégiben mégis tett egy kivételt. Mostanra állandóan uralkodnia kell magán, hogy legyőzze a kimerültségét, előfordul, hogy hibázik is miatta, ilyenkor nagyon szégyelli magát. Hogy bírja mégis az őrült színházi tempót, és milyen visszajelzéseket kap az elítéltektől, amikor előttük, börtönökben játszik? Pogány Juditot kérdeztük. …

A Pedig én jó anya voltam című dokumentumdráma különösen meghatározó az életében: eljutott vele a börtönök világába is.


Az előadás igaz történeten alapszik, az 1979-ben gyerekgyilkosságért felakasztott Molnár Henrik László édesanyját alakítom. Olyan anyag ez, amely döbbenetes erővel érinti meg az embert, akár követett el már valamilyen bűnt az életében, akár nem. Ezért időnként elvisszük az előadást elítéltekhez is: voltam már vele a szegedi Csillagban, Tökölön és az Aszódi Javítóintézetben. Ide később visszahívtak szavalóversenyre zsűrizni is.

A szegedi fegyházban, ahol keményebb bűnökért, akár gyilkosságért vagy gyilkossági kísérletért töltik büntetésüket az elítéltek, egy hosszú teremben játszottam az előadást, nyolcvan kopaszra nyírt férfi és 20-30 meghívott vendég előtt. Gyakorlatilag megállt a levegő a helyiségben, annyira érződött a figyelmük. Önként jöttek az előadásra, nem volt kötelező, tudták, miről szól, mégis látni akarták. A darab utáni beszélgetés tovább tartott, mint maga az előadás. A sok pozitív hozzászólás között pedig volt egy fiatalember, aki azt mondta, hogy ha nem a falnál ült volna, akkor ő szerette volna otthagyni az előadást, és rám is nagyon haragudott, mert ez az egész nagyon fájt neki. Aszódon az egyik fiú ráborult az előtte lévő szék támlájára, a nevelő pedig bökdöste, hogy viselkedjen rendesen, de amikor felemelte a fejét, láttam, hogy piros a fiú arca, sírt. Természetesen csak példákat mondtam, ez csak töredéke a visszajelzéseknek, a többoldalas leveleket még nem is említettem. Kaptam egy példányt a börtönújságból is, amiben a beszámolót erről a délutánról úgy fejezték be, hogy olyan ajándékot kaptak, amit amíg élnek, nem felejtenek el.

Gondolom ritkán kap egy színész ennyire közvetlen és intenzív visszajelzéseket egy-egy előadás után.

Igen, de a Pedig én jó anya voltam az egyszerű „civil” közönségre is nagyon erősen hat. Gyakran kérnek közönségtalálkozót előadás után. Egyszer eljött a Molnár Henrik László által meggyilkolt kislány egész egykori osztálya, velük is beszélgettünk. Máskor szóltak az előadás után, hogy vár egy vendég, aki beszélni szeretne velem. Kimentem hozzá, egy magas, erős alkarú férfi állt előttem. Azt mondta, hogy évekig nem mert eljönni, de aztán csak rászánta magát, elhozta a családját is, csak a lánya annyira zokog, hogy ki kellett mennie az utcára levegőzni. De ha már eljött, nem bírja ki, hogy ne ismerkedjünk meg, ugyanis ő az a 12 éves kisfiú, akit annak idején az a fiatalember egy konyhakéssel megszúrt, de ő szerencsésen túlélte.

Ezek szerint túl nagy felelősséggel jár ez a darab, és ez hatványozottan igaz lehet az elítéltek esetében. Nem ijesztő ez?


Nem, sőt inkább vágytam erre a felelősségre. Mire a Csillagba elmehettünk, addigra már sok éve játszottam ezt az előadást, és tudtam, hogy a nézőkre óriási hatással van, ahogy rám is: először nem is tudtam végigolvasni az anyagot, szinte megfulladtam tőle. Ezért vágytam arra, hogy olyan közegben is eljátszhassam, ahol statisztikailag magasabb a bűnelkövetők aránya. Úgy gondoltam, az elítéltek elsősorban az elkövetett bűnüket teszik valahogy helyre magukban a börtönben, megélik, amit meg kell élniük, de nem feltétlenül szembesülnek intenzíven azzal a kínnal, amit a kívül rekedtek éreznek, akik teljesen tehetetlenek. Az anya, a feleség, a gyerek vagy a barát érzéseivel akartam őket szembesíteni. Szerintem óriási visszatartó ereje lehet az előadásnak, hiszek benne, hogy megéri.

Februárban a Pinceszínházban úgy adta elő a darabot, hogy azt a tököli börtön színjátszókörének előadása követte. Be is ment az öltözőbe az elítéltekhez. Mit mondott nekik?

Természetesen gratuláltam nekik, megköszöntem azt az alázatot és erőt, amivel végigcsinálták a próbákat, hogy akartak vallani valamit a bűnről és bűnhődésről. A közlési szándékuk érintett meg legerősebben. Azt azonban még elárulom, hogy búcsúzóul a fiúk kérése az volt, hogy a Vuk hangján beszéljek egy kicsit. Azonban amióta ilyen kövér és idős vagyok, nem szeretem a kis Vuk hangját felidézni, mert nem akarom, hogy a gyerekek csalódjanak, hogy miközben hallják a hangot, ezt a nénit kelljen nézniük. Nem mutatom már meg a kis Vuk hangját senkinek sem, de ott az öltözőben az egy rendkívüli helyzet volt, a tökölieknek, akik már felnőtt emberek, és a hang csak emlékként él bennük, tettem egy kis engedményt. Az összes fiú sikítva nevetett és tapsolt. Éreztem, hogy ők tulajdonképpen mindannyian tiszta lelkű gyerekek.

Címke:   kultúra színház szabadidő reintegráció riport