Látogatás a „börtönvárosban”, avagy mindenki „Erzsi nénije”, aki a fél világot „örökbe fogadja”

Szerző: Fazekas Orsolya / Jogász/Világ

Link: http://jogaszvilag.hu/rovatok/szakma/latogatas-a-bortonvarosban-avagy-mindenki-erzsi-nenije-aki-a-fel-vilagot-orokbe-fogadja

Dátum: 2016.05.18.
Lados Józsefné, született Szécsényi Erzsébet alezredes, mindenki „Erzsi nénije”, nyugállományú büntetés-végrehajtási nevelőtiszt, történelem-pedagógia szakos tanár, Magyarországon az első női nevelőtiszt, harminc évet töltött a büntetés-végrehajtásban – ebből tizenöt évet fiatalkorú előzetes letartóztatottak körletén. A Kőbánya Közbiztonságáért Közalapítvány kuratóriumának tagjaként – többek között – börtönlátogatásokat szervez általános és középiskolás gyerekeknek. Erzsi nénivel beszélgetek a büntetés-végrehajtás „arcairól”, az börtönsorsokról, az ifjúságvédelem és a prevenció fontosságáról Kőbányán, a „börtönvárosban”.

Mielőtt elmesélnéd, hogy Kőbánya miért „börtönváros” és te hogyan kerültél a börtönvárosba, én szeretnék neked elmesélni egy történetet. Soha nem felejtem el: amikor szakvizsgáztam büntetőjogból a „csomag” része volt a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás is, és általában a felkészülési idő rövidsége miatt ez utóbbira már senkinek nem volt ideje, és nem is vettük komolyan. A vizsgabizottság őrnagy hölgy tagja mentő kérdést intézett hozzám, nevezetesen: mit csinálunk akkor, ha netán szökik az elítélt. Lelki szemeim előtt megjelent Rex felügyelő, és bizonytalanul kinyögtem, hogy először figyelmeztetjük, majd a levegőbe lövünk, aztán – ha minden kötél szakad – az elítélt lábára. A kivételeket munkajogi tanulmányaim segítségével sikerült felsorolnom: fiatalkorú, terhes, öreg, beteg, stb. Akkora jelest kaptam, hogy kilógott a bizonyítványomból! Kevés szakvizsgázott jogász tudja azt, hogy törvénytisztelő állampolgárként életében legalább egyszer találkozik nevelőtiszttel: a jogi szakvizsgáján… Mint ahogyan általában azt sem tudjuk, hogy Kőbánya miért „börtönváros”

Azért, mert itt helyezkedik el a Budapesti Fegyház- és Börtön, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet – népszerűbb nevén a „Markó” – harmadik objektuma, a Venyige utcai börtön, és az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) is. Jómagam úgy kerültem a „börtönvárosba”, pontosabban a büntetés-végrehajtásba, hogy édesapám polgári beosztásban a honvédségnél dolgozott, így én olyan közegben nőttem fel, ahol katonatisztek éltek honvédségi szolgálati lakásokban. A mi házunkban a felső szinten egy honvéd alezredes lakott – György Istvánnak hívták úgy, mint a volt polgármestert –, ő volt az én második apám. Én akkor gyors- és gépíró iskolába jártam. Az alezredes úr éppen valamilyen szakmai munkán dolgozott, és megkért arra, hogy gépeljem be az anyagot. Ő diktált, én meg gépeltem. Persze, közben beszélgettünk, mint pótapa és lánya. Jómagam érdeklődő, cserfes kislány voltam, és nekem mindig is érték volt az egyenruha. Mondtam neki, hogy „Alezredes Elvtárs – akkor még az elvtárs volt a megfelelő megszólítás –-, miért nem lehetnek a lányok katonák?” (Abban az időben nők még nem mehettek katonának.) Azt felelte, hogy azért, mert más a dolguk… Miután elvégeztem a gyors- és gépíró iskolát, leérettségiztem. Egyik nap egy volt érettségizős osztálytársnőm – aki a Vöröskeresztnél dolgozott, és akivel rendszeresen egy buszon jártunk haza – mondja nekem, hogy van a Vöröskeresztnél egy büntetés-végrehajtásban dolgozó úr, bizonyos Zimmermann Béla újságíró, aki az elítéltek lapjának, a Heti Híradónak dolgozott, és ő mesélte valakinek, hogy ha eljönne a büntetés-végrehajtáshoz dolgozni, kapna lakást. Mondja a barátnőm, hogy gépírónőre végül is a büntetés-végrehajtásnak is szüksége lehet, próbáljam meg. Két nap múlva szól fel a portás – akkor én a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam –, hogy jöjjek le, mert keresnek. Lementem, és ott állt Zimmermann Béla őrnagy úr, aki megkért, hogy másnap fáradjak be Lázár Jánoshoz, a Heti Híradó akkori főszerkesztőjéhez (közben jót mosolygunk immár a második névazonosságon) próbagépelésre. Miután átestem a szokásos felvételi procedúrán (pszichológus, orvos, stb.), felvettek. Nem sokkal azután, hogy közben leérettségiztem, egy napon a Lázár úr megkérdezte, hogy nem akarok-e elmenni a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára. Ugyanis lehetne belőlem egy jó nevelőtiszt. Akkoriban ez úgy működött, hogy ha a főiskolán két évet elvégeztél, kérhetted, hogy kihelyezzenek börtönbe. Én kértem, miközben a többiek két kézzel kapaszkodtak az íróasztalukba. Amikor kineveztek – az első rendfokozatom zászlós volt –, az első utam a pótapámhoz vezetett. Egyenruhában. Az első munkahelyem a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Gyorskocsi utcai objektuma lett, amit akkor még Pest Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetnek neveztek, később összevonták a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézettel és a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet kettes objektuma lett. A főiskola befejezését követően hadnaggyá léptettek elő. Harminc évesen lettem nevelőtiszt, és 2000. január elsejével mentem nyugdíjba.

Azt gondolom, hogy egy törvénytisztelő ember a büntetés-végrehajtásról csak annyit tud, hogy kulcs, bilincs és smasszer – ha úgy tetszik: foglár –, de azt már nem tudja (szerencsére), hogy mi történik a falakon belül. Mi történik a falakon belül? Mi a feladata egy nevelőtisztnek?

Egy nevelőtiszt hivatali munkaidőben – reggel nyolctól délután négyig – dolgozik. Amikor én állományban voltam, minden nevelőtisztnek volt rendfokozata: ez akkor nem is lehetett másképp. Most már lehet rendfokozat nélküli, közalkalmazott, aki ennek megfelelően nem egyenruhát, hanem hivatali öltözéket, azaz öltönyt vagy kosztümöt visel. Az én napom úgy kezdődött, hogy felvettem az egyenruhámat – viccesen fogalmazva: én életemben többet vetkőztem és öltöztem, mint egy showgirl –, majd bementem a körletőrhöz, hogy megkérdezzem, történt-e valami rendkívüli az éjszaka. Bizony történt. Rendben főtörzsőrmester úr, akkor a mai napot teljes körű zárkaellenőrzéssel kezdjük.

Miért?

Azért, mert látni akartam azt a zárkát, ahol például egy tizenhat éves fiatalkorú összevert egy másik fiatalkorút. A jelen esetben ezt a gyereket rabszállítóval – nem mentővel – a tököli rabkórházba szállították. Én kíváncsi voltam a cellatársakra is, mert úgy látszott, hogy „valami volt a levegőben”. Azt a cellatársat, akiről bebizonyosodott, hogy ő tette, már áthelyezték a fogdára, ami az úgynevezett fogdakörletben található magánzárkák egyike: az erőszaktevőt minden esetben ki kell(ett) emelni. Ebben a zárkában fapriccs van, és az ágyneműt minden reggel ki kell tenni az ajtó elé. Természetesen se telefon, se tévé, se kávé, se dohányzás. Én – erős dohányosként – nagyon sajnáltam emiatt az elítélteket… A parancsnok a történések és az orvosi látlelet eredménye alapján kiszabta, hogy hány napot kell a fogvatartottnak a fogdában eltöltenie. De hangsúlyozom, nem voltak jellemzőek az ilyen esetek.

Nem volt jellemző általában az erőszak? Csak azért kérdem, mert az amerikai krimikben előszeretettel mutatnak véres börtönjeleneteket, például azt, hogy a hierarchiában „magasabb” polcot kivívott fogvatartott válogatott módszerekkel kínozza és „csicskáztatja” a gyengébbet.

Nem volt gyakori. Legalábbis a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben, azaz a Markóban nem, annak ellenére, hogy a büntetés-végrehajtás egy kényszerközösség – benne van a nevünkben: büntetést hajtunk végre –, és ennél fogva módunk van arra, hogy odafigyeléssel megakadályozzuk az erőszakos cselekedeteket.

Címke:   személyi állomány nevelőtiszt szakmai életút riport