A börtönben nincsenek szerepek

Szerző: Várhegyi András, Fotó: Kaszás Tamás / Fidelio

Link: http://fidelio.hu/szinhaz/2016/08/10/a_bortonben_nincsenek_szerepek/

Dátum: 2016.08.10.
Rabszállító kocsin érkeznek a fellépők, előadás után pedig nincs puszilkodás a rokonokkal. Ez a börtönszínház, amelynek országos találkozót rendeznek augusztus 12-én. A zártkörű eseménynek idén a József Attila Színház ad helyet, ahol öt hazai börtön színjátszóköre mutatja be az előválogatók során kiválasztott produkcióját. A válogató zsűri elnökével, Frenkó Zsolttal sikerélményről, reintegrációról és a börtönök belső világáról beszélgettünk.

- Mióta létezik börtönszínház?

- A börtönön belüli színjátszás nagyon régi keletű dolog, hiszen ha több embert összezárnak, előbb-utóbb szórakoztatniuk kellett egymást, hogy ne bolonduljanak meg. Nemcsak a színház, hanem mindenféle művészeti tevékenység jó hatással lehet a rabokra és segítheti a későbbi reintegrációjukat. Nemrégiben hallottam, hogy az olasz börtönökben úgy akarták olvasásra buzdítani az elítélteket, hogy aki a legtöbb könyvélményéről számolt be, annak arányosan csökkentették a büntetését.

- Mennyire támogatják ma a börtönszínházat az itthoni intézetekben?


- Alapvetően támogatják. Az idén második alkalommal megrendezett börtönszínházi találkozó is azzal a céllal jött létre, hogy elősegítse a színjátszókörök megalakulását. A Büntetés-végrehajtás pályázatára huszonegy intézmény csapata nevezett, akik a támogatás fejében vállalták, hogy részt vesznek a regionális előválogatón, illetve ha továbbjutnak, akkor a döntőn is. Ez körülbelül a kétharmada a magyarországi intézeteknek.

- Bárki részt vehet ezeken a foglalkozásokon?


- Ezt a helyi intézet vezetése dönti el. Indokolt esetben természetesen előfordulhat, hogy nem járulnak hozzá valamely elítélt részvételéhez, mert az egyes büntetés fajtákra más és más szabályozás vonatkozik, de azért többnyire azonos esélyeket kapnak odabent a művelődésre vagy a kultúrához való hozzáférésre.

- Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a színházi formával?


- Az egyetemi szakdolgozatomat a Csillagbörtönből írtam. Egy-másfél évig jártam oda heti rendszerességgel, szerveztem egy tizennégy főből álló társulatot, akikkel megrendeztem egy Peter Weiss-darabot. Közülük többen a börtönben érettségiztek le, szereztek nyelvvizsgát vagy főiskolai diplomát.

- Érezted, hogy ez másfajta közeg, mint mondjuk egy iskolai színjátszókör?

- Ez abszolút érezhető volt. Eleinte távolságtartóak voltak. Idejön valaki egy egyetemről, hogy kísérleti nyulakként bánjon velük – gondolhatták. Ez volt a kezdeti hozzáállás. A normális emberi viszonyt úgy sikerült elérnem, hogy egyszerűen hétköznapi emberekként kezeltem őket. Soha senkitől nem kérdeztem meg, hogy miért van bent, mit csinált. Azt kérdeztem meg, hogy milyen volt a napja, vagy tudott-e foglalkozni a szöveggel? Arra koncentráltam, hogy létrehozzak egy előadást, amiben szerepeket kell játszaniuk. Egy idő után érezni kezdtem, hogy fontossá vált nekik, hogy bejárok hozzájuk, és már nem úgy kezeltek, mint egy idegent, hanem akkor már Zsolti voltam.
Nem kell görcsösen közeledni, majd ők nyitnak, csak várjuk ki. Egyszer csak kipakolja a fél életét, mert valakinek el kell mondania. Valakinek, aki ide bejár, nem bántotta őt, nem kapott tőle semmi rosszat. Ez voltam én.

- Milyen pozitív hozadékai vannak a börtönön belüli színjátszásnak az elítéltekre nézve?

- Az egész börtönszínháznak az egyik fő lényege, hogy ezáltal szerepekbe kerülhetnek az elítéltek. Az egészséges emberi pszichének szüksége van szerepekre. A civil emberek a nap folyamán folyamatosan váltogatják a szerepeiket: bemegy egy étterembe, ahol vendég, a munkahelyén alkalmazott, elmegy a boltba, ahol vásárló, hazamegy, ahol szülő, este pedig az ágyban szerető. De ha valakit kirekesztenek a társadalomból, akkor annak mindez megszűnik.

Bent nincsenek szerepek.

Annak van szerencséje, aki börtönszakács lehet vagy más munkát vállalhat, mert akkor legalább egy szerepe van azon kívül, hogy elítélt. A legnagyobb büntetés fegyházfokozatban az, hogy elveszted a személyes teredet. A szerepnek még a lehetősége is ki van zárva, hiszen mindent ugyanott, ugyanabban a térben kell csinálnod a másik öt vagy tizenvalahány emberrel. Kívülről gyakran mondják azt a civil emberek, hogy persze, milyen könnyű nekik, még tévéjük is van, de csak költözzön be egy hétre, nézzen tévét ott bent. Kóstolja meg. Másképp fog rá gondolni.

- Mit mondanak az elítéltek, nekik milyen pluszt ad a színjátszás?


- A színjátszás tudat alatt van rájuk jó hatással. Nyilván nem úgy készülnek rá, mint egy profi színész, nem úgy hoznak létre egy figurát, hogy elkezdik átgondolni, mondjuk hogyan szocializálódhatott Hamlet. Az elítéltek úgy mondják a szöveget, ahogy jónak gondolják, és ez teljesen rendben van így. Ha egy kis fantáziaszabadsággal ki lehet repülni a bezártságból, akkor már megérte.

- Hogy néz ki egy-egy foglalkozás?


- Minden intézetben másképp működik. Van, ahol egy alfa hím vezeti a csapatot, aki után mennek a többiek, nehéz is ellentmondani neki. Ám többnyire azok voltak a sikeresek a regionális fordulókon, akik külső segítséget kaptak. Pálhalmán például egy színész járt be, Szombathelyen egy pedagógus, a váciaknál egy drámapedagógus, a balassagyarmatiaknál egy korábbi hallgatóm, de Szegeden is külső segítség volt. Akkor jó, ha mindkét oldalon kreatív energiák szabadulnak fel, és ha nem csak az a cél, hogy a szomszéd cella jót nevessen rajta. Az persze nem baj, ha nevetnek, de a külső kontroll segítségével nagyon értékes dolgok is létrejöhetnek. Különben Damu Roland is csinált Tiszalökön előadást, amikor bent volt és most lesz olyan intézet az országos döntőn, ahol olyan elítélt is fellép, aki színházi múlttal rendelkezik.

- Milyen reakciókat kapnak a többiektől?


- Eleinte kicsit húzzák őket, hogy mit bohóckodnak, egy darabig megy a szívatás, de aztán amikor versenyre kerül a sor, akkor már nagyon szurkolnak a saját csapatuknak. Szegeden valami egészen elképesztő szurkolótábor ült a nézőtéren, érezhető volt az aurájuk. Fontos nekik.

Címke:   börtönszínház riport reintegráció szabadidő