24 óra az elítélttel

Szerző: Dobray Sarolta, Fotó: Kallos Bea / Nők Lapja

Link: http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2016/08/22/24-ora-az-elitelttel/

Dátum: 2016.08.22.
„Piti autótolvaj”. Így emlegetik a hozzá hasonlókat. Amúgy csak egy átlagos, szerelmes fiú. Tizenkilenc volt, amikor elkapták, pár tízezer forint jutott neki a néhány kocsi után. Hat évet kellett várnia az ítéletre. Letöltendőt kapott. A börtönben töltött utolsó és az első szabad napján ott voltam vele. Dobray Sarolta riportja.   

A zárkák apró ablakai furcsa keretbe foglalják a kifele sóvárgó arcokat. Nézik az idegent, nézik a szabadságot. Börtönkoszt szúrós illata.

Jön, hozzák, ott a folyosó végén. Fiatal, srác még, huszonhat éves, nevezzük Olivérnek. Az arca nyugodt, fejét kissé lehajtja. Hosszú számot hadar az őrmesternek: az azonosítója. Azt mondja, ez a nap a leghosszabb a világon. Az utolsó. Csütörtök van, hétfőn hozták át Baracskáról, ide, Budapestre, a Nagy Ignác utcai objektumba. Holnap reggel léphet ki a börtön kapuján, várja majd a család, akkor beül egy autóba és hazamegy. Pontosabban akkor hagyhatja el a börtönt, az úgynevezett reintegrációs őrizet jegyében. Ezt a büntetés-végrehajtásban 2015-ben bevezetett kedvezményt – nevezetesen, hogy egy nyomkövető bokabilincscsel a büntetésük utolsó hat hónapját amolyan speciális házi őrizetben tölthessék – az első bűntényes, nem erőszakos bűncselekményt elkövető, alacsony büntetési tételes elítéltek kérelmezhetik. Persze szigorú feltételek mellett.

Nézem, ahogy jön a szürke ruhás sorban, a maga kissé lötyögős, szintén szürke egyenruhájában, amely itt a „rosszakat” a „jóktól” hivatott megkülönböztetni. Búzát a pelyvától. Ott lépked abban a sorban a bűn mindenféle formája, azok is, amelyeket nagynak nevezünk, sőt iszonyatosnak, és hiába próbáljuk megérteni a miértjüket. És ott kullognak a kisebb bűnök, ezekre esetleg csak fejet csóválunk, még megértésükön sem fáradozunk nagyon. Mondjuk, egy egyszerű autólopás. Legyintenek rá a többiek is.

Most a zárkai vaságy legszélén ül. Feküdt abban már mindenki: előzetesben lévők, akik előtt még ott tornyosult sok-sok levegőtlen év, meg szabadulók – mint ő –, akiktől évtizedek vagy épp csak hónapok után lépésnyire volt a homályos szabadság. Keze az ölében, szemben „csöcsös plakát”, a vécéajtón golyóstollal írt „kurva vád” felirat, hogy a szebbek közül idézzünk.

– Én csak úgy gondoltam, hogy majd saját magam meggazdagszom… – vág a közepébe, amolyan egyszerűen és szerényen, és tényleg, nincs is ebben semmi. Kevesen vannak, akik nem akarnak meggazdagodni. Aztán ugrik az elejére.

– Én az apámra nagyon felnéztem. Karosszérialakatos volt, miatta szerettem bele az autókba. Már kilencévesen is azt mondtam, én nem kérek semmi játékot, csak egy Simpson motort. Csak az érdekelt. Nekünk mindenünk megvolt. Nem sok, de nem akadt hiány semmiből. Azt hiszem, boldog gyerekkorom volt. Próbáltam önálló lenni, anyám is mindig arra tanított, hogy legyek jó. Azt akarta, legyek fodrász, mint ő. Rengeteget dolgozott, hogy egyedül eltartson minket.

„Kinéztük, elhoztuk, eladtuk”


A zárkaablakok kis négyszögeiben még mindig ugyanazok az arcok, eszelős, szomorú, vágyakozó és kifejezéstelen, rebbenés nélküli tekintetek, akár valami emberből rakott folyosói sorminta. És a kiszólások, amelyek ott cikáznak a rácsok között, hogy aztán válasz nélkül pattanjanak vissza a kérdezőkre. „Hé, széplány, összejönnék ám veled!” „Maguk kicsodák?” „Én is akarok beszélni!” Aztán az egésznek véget vág az őrtől érkező „befogni!”.

– Az volt a baj, amikor anyám összeveszett apámmal – folytatja Olivér. – Úgy tizenöt éves lehettem. Akkor egyre rosszabb lett minden. Aztán persze elváltak, és minden úgy szétesett. Én abban biztos vagyok, hogyha a családunk együtt marad, akkor most nem vagyok itt. Csináltam volna apámmal a műhelyt, és fogott volna rendesen, mint régen. De így senki sem fogott. Akkor én már autószerelőként dolgoztam, a gimi mellett. Egy gyerekkori barátommal csak gondoltunk egyet, hogy pénzt kellene keresni. Az autókhoz értettünk mindketten, hát ez tűnt kézenfekvő megoldásnak, meg a legegyszerűbbnek is. – Úgy meséli, ahogy a gyerekek mesélik a hétköznapi csínyt. – Nem ördöngösség, ha az ember ért hozzá. Kinéztük, elhoztuk, eladtuk egybe’, aztán osztoztunk a pénzen. Elvertük mindet. A suliban ott volt a zsebemben az a sok tízezres, és én attól valahogy nagyobbnak éreztem magam. Mindig tudtam vásárolni a büfében. Butaság volt…

Címke:   szabadulás reintegráció börtöntapasztalat riport