Három és fél négyzetméter

Szerző: Herczeg Szonja, Fotó: Végh László / Magyar Nemzet Online

Link: http://mno.hu/hetvegimagazin/harom-es-fel-negyzetmeter-1370369

Dátum: 2016.11.08.
Súlyos bűncselekményekért elítélt rabokkal beszélgettünk arról, hogyan siklott ki az életük. Meg arról is, hogy miként lehet évtizedeken át várni a szabadulást a börtön falai között.

Vidéken nőttem fel, ott éltem tizenkét éves koromig. De amikor megszűnt a téesz, édesapámnak más munkát kellett találnia. Az egész család feljött Budapestre. Azóta itt élek. Két OKJ-s végzettségem is van. 1993-ban ismertem meg a gyönyörű feleségemet, három gyermek szülei lettünk. Látja? Itt van mindegyikük neve a mellkasomra tetoválva. Világéletemben a vendéglátóiparban dolgoztam. Előbb pincérként, majd lett saját üzletem Zuglóban 2003-ban. Nagyon szerettem. Igaz, nem olyan emberek jártak le, akiknek kellett volna, de hát a bevétel jó volt – mondja János.

– Miért van most mégis itt?
– Voltak csínytevéseim évekkel ezelőtt, amelyek utolértek. Autófeltörések, ilyesmik. 2007-ben önként bevonultam, amikor megkaptam a behívót. Másfél évet kaptam. Le is töltöttem. Épphogy szabadultam, a másik esetem, az okirat-hamisítási ügyem büntetése is esedékessé vált. Négy hónapot töltöttem szabadon, újra bevonultam egy évre. Ezalatt született a harmadik fiam.

– Miután szabadult, vitte tovább az üzletet?

– Az üzlet már nem volt meg. Más melóm sem lett. A szabadulásom után egy hónappal megtaláltak a gyerekkori barátaim azzal, hogy lenne egy kis meló. Felkértek, legyek a sofőrjük. Egy szimpla rablásról volt szó, de nagy pénzről. Egy nagyon gazdag vállalkozót kellett kipakolnunk. A tippet a menye adta. Azt mondta, lesz otthon harmincmillió készpénzben és több kiló ékszer.
 
– És ezt elvállalta?

– Igen. A rablás másnapján tudtam meg, hogy a barátaim nemcsak kirabolták, hanem meg is ölték. Őt és a feleségét is. Kegyetlenül.

– Ott helyben nem mondták el, hogy mi történt?

– Nem. Sőt! Később rám kenték, azt mondták, hogy ők vártak kint, és én követtem el a gyilkosságokat. 2013-ban negyven év letöltendőt kaptam.

– Ha nem ön tette, mégis miért kapott ennyit?
– Semmilyen nyomom, DNS-em, ujjlenyomatom nem volt a házban. A ruhámon sem találtak semmit. Mégis én vittem el a balhét. Egy grafológus szakértő azt nyilatkozta, részese voltam, láthattam, tudhattam róla.

– Azért ez valószerűtlen. Csak ennyire alapozták az ön bűnösségét? A társaival mi történt?
– Márpedig de. Higgye el. A társaim? Egyikük nyolc évet kapott. Az, aki azt állította, hogy ő volt a sofőr. Pedig vezetni sem tud. A másik 38 évet. A vállalkozó menye is kapott felbujtásért nyolcat.

– Fellebbezett?

– Igen, de hiába. Most a Kúriára akarunk menni, mert sok eljárási hiba volt, az ügyvédem szerint van esélyünk. Bár mindig minden ügyvéd ezt mondja…

– Miért ment bele egyáltalán a rablásba?
– Gyerekkorom óta ismertem őket. Persze védték egymást, sógori viszonyban vannak. Tudtam, hogy a dolognak lesz következménye, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos.

– Mit szólt, amikor megtudta, hogy két ember meghalt?
– Kiborultam. Nem tudtam mit kezdeni a történettel.

– Elbújt?

– Nem. Úgy találtak meg, hogy a telefont, amelyet odaadtak nekem a rablás után, odaadtam egy ismerősömnek. Bemérték, és bevallotta, hogy tőlem szerezte, én pedig a rablásból. Kértem poligráfos vizsgálatot is; megállapították, hogy emberölésben nem vagyok bűnös.

– Mit szólt a családja?

– Hisznek nekem. Tudják, hogy soha nem tettem volna ilyet. Nem vagyok erőszakos típus. A rablásba is csak azért mentem bele, hogy segítsek a családomon. A volt nejem rokkantnyugdíjas, nem tud dolgozni. Közben lett kint egy barátja, amit meg is értek, ez van. Elváltunk, de jóban vagyunk.

– Milyen gyakran találkozik a családjával?

– Havonta egyszer jöhetnek másfél órára. Ha van jutalmam, akkor kétszer. Volt már rá példa. Most benne vagyok a színjátszó körben, betlehemest próbálunk. Pásztort játszom. De voltam női szerepben is.

– Hogy telik egy napja?

– Szigorítottban vagyok, nem dolgozhatok, nem mozoghatok szabadon. Tiltott tárgyat találtak nálam, addig ez van. Napi egy órát mehetek az udvarra. Ha lesz újra munka, majd könnyebben telik az idő.

– Rosszul viseli, hogy egyedül van a zárkában?

– Nem. Jobb így. Nem kell alkalmazkodnom. Azt volt nehéz megszoknom, hogy egyedül étkezem. Töprengek magamban, csűröm-csavarom a dolgokat, hogy lehetne kikerülni innen. Nehezen viselem, hogy a mellettem szóló dolgokat nem vették figyelembe. Vannak klikkek idebenn, én is az egyikhez tartozom. Mi, műveltebbek összetartunk, a színjátszósok. A bezártsághoz tudok alkalmazkodni, az kevésbé zavar, mint az igazságtalanság.

Miközben Jánost kivezetik a pszichológusi foglalkozásokra fenntartott apró szobából, körbenézek. Tiszta, frissen festett falak, szürke ajtók, távolról beszűrődő utasítások. A Budapesti Fegyház és Börtönben vagyunk, a „gyűjtő”-ben. A szárny, ahol ülünk, nemrég lett felújítva. Korábban nem használták. Pedig nagy szükség volt rá, az intézet 140 százalékos telítettséggel működik.

– Jó napot kívánok, Miklós vagyok. Kérem, az arcomat ne fotózzák! – mondja a fiatal, magas, sportos, igen jóképű férfi. – Mesélnék akkor magamról. Huszonkét éves vagyok, van egy kishúgom, tizennyolc éves, dráma szakra jár. Édesapám nyugdíjas rendőr, édesanyám is állami szervnél dolgozik. Jó családom van. A középiskola után logisztikát és marketinget kezdtem tanulni. Angolul. Aztán kissé elcsúsztam.

– Az mit jelent?
– 16–17 évesen a harmadosztályban fociztam. Akkor kezdtem drogozni. Dizájnerdrogot képzeljen el főként. Később árultam is.

– Ha jól éltek, miért volt erre szükség?

– A pluszpénz mindig jól jön.

– Észrevették a szülei, hogy valami nem stimmel?

– Amikor néha durván toltam, elmentem a barátnőmhöz hosszabb időre kijózanodni, csak utána mentem haza. Persze sejtették, hogy valami nem okés, de erre nem gondoltak.

– A kemény drog mikor kezdődött?
– Fél évvel a bekerülésem előtt. Pedig még a rendészetire is felvételiztem, és sikerült is. Sajnos nem kaphattam meg az érettségi bizonyítványomat, mert csúsztam fizikából. Így OKJ-s tanfolyamra mentem. Összesen három hetet jártam, mielőtt bekerültem.

– Mikor?

– Négy éve.

– Mennyit kapott?
– A kiszabható maximumot, húsz évet. Kedvezménnyel, a fiatal felnőtt kor miatt.

– Mi történt?
– Elkezdtem autókat rabolni. Kellett a pénz, felhalmoztam másfél millió tartozást. A haverjaim azt mondták, ezzel könnyen lehet keresni. Az első kettő sikerült is. Aztán egy nem. Pancser módon lebuktam. Bár utólag: hál’ istennek.

– Az mit jelent?
– Nem akart a nő kiszállni. Megszúrtam, kilöktem az autóból, elhajtottam. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége, de akkor nem érdekelt.

– Fel sem fogta, hogy mit tett?
– Már fél éve bent voltam, amikor egyik este felriadtam, hogy hú, mit is tettem. Akkoriban fogalmam sem volt, mit csinálok. Négy napja diszkóztam, és olyan csajom volt, aki szívesen drogozott velem. A korábbi barátnőim nem ilyenek voltak. Elvesztettem a kontrollt. Befolyásolható is vagyok, a haverok után mentem. Néztem, mit csinálnak. Volt ismerősöm, akinek ez nagyon ment.

– A szülei mit szóltak, amikor megtudták?

– Kikészültek. Azt kérdezgették, hogy rossz szülők voltak-e. Mondogattam, hogy nem, de ez nem sok vigaszt jelentett nekik.

– Mit tud a nőről, akinek elvette az életét?

– Nem sok mindent. Bocsánatot kértem a családjától. Csak az édesapja él. Azt mondta, sajnálja saját magát és az én szüleimet is. Normális volt nagyon. És tényleg sajnálom.

– Hogy telik egy napja?
– Jól. Vagyis nem jól, de jogosan kaptam, el kell viselnem. Egyetemre járok, teológiát tanulok. Dolgozom is, főzök a munkásoknak az egyik részlegen. Hat óra negyvenkor kelek, váltás után megmosakszom, megyek dolgozni. Kettő körül kondizhatok egy órát, aztán séta, takarítás. Hatkor vége. Nézhetek tévét. Elvagyok. A szüleim havonta látogatnak. Átlendültek, igyekeznek foglalkozni velem. Internetet nem használhatunk, de levelezni lehet. A haverok sokszor írnak, én is nekik.

– Ha kijön, mivel szeretne foglalkozni?
– Fuvarozni szeretnék. Vezetni. Motorozni és focizni is jó lenne.

Miklós közel negyven, János nyolcvan lesz, mire szabadul. Rengeteg idő. Ezt az időt egy épületben és a munkahelyeken töltik el a rabok. A zárkában kicsi a tér: az európai normák szerint három, három és fél négyzetméternek kell lennie. Ahhoz, hogy az összezárt férfiak között rend és fegyelem legyen, és a bezártság ne őrjítse meg őket, felkészült személyi állomány szükséges.

A gyűjtő parancsnoka, Széles Gábor büntetés-végrehajtási dandártábornok tudja ezt. Ahogy a börtönparancsnokok mindegyike, ő sem a vezetői székben kezdte pályafutását. Tanárból lett előbb a Váci Fegyház és Börtön egyik nevelője, mai szakszóval reintegrációs tisztje. Feladatuk, hogy segítsék az elítéltek önfejlesztését, megtalálják a levezetési pontokat, legyen az sport-, kulturális vagy más szabadidős tevékenység. Amelyekkel a rab kieresztheti a gőzt.

A rabok különböző súlyosságú bűntettek miatt töltik szabadságvesztésüket. Széles Gábor szerint az elítéltek is „megmérik” egymás tetteit.

– A fogvatartottak sajátságos értékrendszert állítanak fel. A senkik azok, akik pedofil bűncselekményt követtek el, valamint akik nőkkel erőszakoskodtak. A vagányság szempontjából a rablás a „csúcs”, a „férfiasság”. Amikor besorolás történik, nekünk erre a „rendszerre” is figyelnünk kell a gondok elkerülése végett – mondja a parancsnok.

Címke:   börtöntapasztalat várakozás szabadulás riport