Ezen a héten írták – Jogtudományi Közlöny: Fogházainkról (1885)

Szerző: Jogtudományi Közlöny / ÖBE

Link: http://real-j.mtak.hu/2150/1/JogtudomanyiKozlony_1885.pdf#23

Dátum: 2017.01.15.
A Jogtudományi Közlöny 1885. évi 3. és 5. számában jelent meg ismeretlen szerző írása Fogházainkról címmel. 
 
„Fogházainkról.
 
      «Az ember mint hibás hozatik be és mint gonosztevő eresztetik szabadon. Mert ha megfontoljuk, hogy ezekben (fogházainkban) hány ingatag lett roszszá, hány rosz nyert teljes kiképzést a gonoszság minden nemeire; méltán tehetjük kérdésbe: vajon nem lett volna-e üdvösebb mind magára a rabra, mind a társaságra nézve, engedni őket az ország tág határai között szabadon találkozni s ismét elválni, mint itt kényszeritve s hosszasabban saját veszedelmökre összegyüjteni.»
      Ezelőtt negyvenhárom esztendővel irta ezeket SZEMERE BERTALAN hazai börtöneinkről.
      Azokról a börtönökről, melyek harminczhárom év mulva, midőn a büntető-törvény codificatiója szőnyegre került, igen kevés kivétellel mindenütt abban az állapotban maradtak, melyben SZEMERE megostorozta volt azokat. A büntető-törvény indokolásában börtöneink közös rendszeréről lévén emlités téve: ott is hangsulyozva van, hogy azok a «bűntettesek kaszinói», «a test megél azokban, a belső erkölcsi ember pedig meghal.»
      Ez átalánosan ismeretes silány börtönügyi viszonyok mellett az ügy iránt érdeklődőknek némi megnyugtatására szolgált a hármas bizottság jelentésében kiemelt ama biztatás, hogy a kormány, a törvénybe igtatott progressiv rendszer érvényesithetése szempontjából börtönügyi viszonyaink javitását czélba vette és a szükséges átalakiásokat fokozatosan keresztül fogja vinni.
      A börtönügyi átalakiás munkájában nem vártunk és nem is várhattunk rohamos haladást. Mert a büntetőjogi codificatio megkezdése előtt börtönügyi viszonyaink oly nyomoruságos elhanyagolt állapotban voltak, hogy rövid idő alatt a rendszernek megfelelő átalakulásra gondolni sem lehetett. Mindenütt lassan haladó munka ez. Mert a pénzügyi viszonyokra sulyosan nehezedő és nagy felelősséggel jár.
      De ha már a codificatió megjelölte a haladás irányát, ott utban kellene látnunk a munkát is.
      Nálunk az elméleti rész bevégzése után a börtönügy chaosa még igen sokáig maradt mozdulatlanul őskori állapotában és még oly letartóztatási helyek is, melyek primitiv állapotuknál fogva minden nemesebb érzésű halandót a legmélyebben megbotránkoztatnak, maradtak a régi állapotban. És mondhatjuk, hogy ma, midőn a törvény életbeléptetése után már a negyedik év is letelt, komolyabb figyelmet érdemlő változtatás alig történt e téren.
      Nem pártolhatjuk az ujabban tapasztalt ama törekvést, mely szerint nagyobb szabásu letartóztatási helyek létesítésére forditván a fő-figyelmet, mellőzve vannak a törvényszéki fogházak.
      Kétségtelen, hogy a börtönbüntetések foganatosítására szükség van önálló intézetekre. De ha arról van szó, hogy ilyen intézetekre költsük-e el minden, börtönügyi czélra rendelkezés alatt álló pénzünket, vagy előbb a törvényszéki fogházakat hozzuk a törvény követelményeinek lehetőségig megfelelő állapotba, ez utóbbinak kell elsőbbséget adnunk.
      Az a lázas törekvés, hogy minden börtönbüntetés külön e czélra épitett intézetekben hajtassék végre, határozottan elhibázott. Erről naponta tanuságot tesz a gyakorlat.
      Tudjuk, hogy a Csemegi-codex életbeléptetése óta a börtönbüntetésre itéltek száma mennyire felszaporodott. Ott vannak például a minősitett lopási esetek. Egy ellopott gombostűért fegyházbüntetést kellene szabni. De a biróság majdnem minden esetben, a 92. §. alkalmazásával, megállapitja a legrövidebb időtartamu börtönbüntetést 6 hónapban. A kit érdekel e kérdés: meggyőződhetik a statistikából, hogy 100 hasonló esetben legalább 95-ször igy itél a biróság s még ekkor is saját legjobb meggyőződésén tesz erőszakot, midőn a törvény tulszigoru rendelkezésének kénytelenségből meghajol. Sok esetben az elitélt vizsgálati fogságban volt s e büntetésbe néhány hó betudatik; vagy fölebbez a vádlott, s mig a felsőbb biróságok itélete leérkezik, a törvényszéki fogházban tölt ki börtönbüntetéséből egy-két, néha több hónapot. Ezután az ügyész megteszi felterjesztését az igazságügyminiszterhez, hol az elitéltek továbbszállításának kérdése központilag kezeltetik. (!) Mig a válasz leérkezik, ismét eltelik néhány hét. Midőn a rab elszállitandó, alig van egy pár hó hátralevő büntetése. A miniszter kijelöli a legközelebbi országos intézetet a börtönbüntetés foganatositására. Az illetőt elszállítják. Alig helyezkedett el a delinquens uj szállásán, üt már a szabadulás órája. Ekkor kibocsátják, hogy (legtöbb esetben) minden pénzsegély nélkül menjen haza. Lehet, hogy a börtöntől 20—25 mértföldnyire lakik a kiszabadult. Mit cselekszik most a javulás reményében elbocsátott rab? Még az uton, a legelső alkalommal merényletet követ el mások vagyona ellen. Mert utravalóra van szüksége. Avagy minden egyes ilyen embert ellát az állam kellő segélylyel?
      Vegyük számitásba, mibe került egy ilyen elitélt büntetésének foganatositása.
      X.... elitéltet elszállitják Kézdi-Vásárhelyről Nagy-Enyedre, hogy a még hátralevő két hónapi börtönbüntetését ott töltse ki. A kisérő két csendőr és a rab szállitási dija a legkisebb számitásban 15 forint; a kiszabadult rab hazaszállitására szintén szükséges legkevesebb: 2 frt = 17 frt. Tekintve, hogy a nagyobb rész közelebbi helyekről szállittatik, vegyük átlagos mennyiségnek a 7 forintot; s azután a hasonló körülmények között kiszabadult egyének számával szorozzuk. Mekkora összeg lesz az eredmény, mely az államháztartásra nehezedik?!
      
      A rövidebb ideig tartó börtönbüntetés végrehajtásának könnyebbitése okából szerveztettek az ugynevezett «kisegítő börtön»-ök. Helyesebben mondva, biz azok nem szerveztettek, hanem csak ugy meglettek egy miniszteri rendelettel, mely szerint a törvényszéki fogházak közül egynéhány kijelöltetett olyannak, melyekben a fogház-büntetés mellett a börtön-büntetés is foganatositható 11/2 évig, későbbi rendelettel pedig csak 1 évig.
      Csak azért volt szükség e rendeletre, hogy elég tétessék a BTK. 36. §-ában foglalt rendelkezésnek. De eredményileg? Meglátszik ez intézkedésen, mint minden hasonlón a világon hogy improvisálva van, és a kérdés által nagyon is meg volt lepetve az igazságügyminiszterium. Semmi előkészület, semmi átmeneti intézkedés. A mire bizony nagy szükség lett volna. Egyszerű kijelölés történt, semmi egyéb, ahoz képest, hogy hol, mekkora a fogházak befogadási képessége. És mi lett az eredmény? Az, hogy pusztán a belterületi viszonyok voltak döntő befolyással, nem pedig az elzárási hely szerkezete. Olyan helyekre is szállittattak és szállittatnak rabok, melyek mindennek inkább megfelelnek, mint a büntető-törvénykönyvünk által elfogadott rendszernek. Olyan helyek, melyeken a legszükségesebb elkülönitési zárkák mellett hiányzik minden, a mit az elmélet és gyakorlat eszköz gyanánt jelölt ki a javitás és biztonság czéljából, s nemcsak a szükséges erkölcsi osztályozás nem foganatositható, hanem a czélszerü foglalkoztatás sem eszközölhető, tehát még a munka, e nemesitő és szórakoztató eszköz sem nyujtható az elitélteknek. Erkölcsi oktatás és rendes isteni tiszteletről még szó sem lehet. Igen ritka hely a kisegítő börtönök között, mely a rendszernek, bár kevés tekintetben is megfelel.
      Bekövetkezett azonban e mellett még egy másik nagy baj. Az, hogy nem vették számitásba, miszerint az életbeléptetett Csemegi-codex a törvényszéki fogházak letartóztatottjainak létszámát tetemesen szaporitani fogja. Be kellett pedig ennek előreláthatólag következni főként azért, mert számos oly delictum, mely megelőzőleg közigazgatási uton intéztetett el, s igy a fogságbüntetés is azon az uton hajtatott végre, a kir. törvényszékek és kir. járásbiróságok illetőségi körébe utaltattak, igy az elitéltek száma is következésképen tetemesen szaporodott. Ez állitás igazsága nem szorul hosszasabb bizonyitgatásra, mert csak azt vegyük fel, hogy az igazságügynek a közigazgatástól lett elkülönitése által 494 szolgabiró illetőségi körébe tartozott ügy ma már nagy részben birói uton intéztetik el, s a büntetés is ezen a uton foganatosittatván, mennyivel kellett emelkedni a letartóztatottak átlagos létszámának? De másfelől részben az uj delictumok is befolyásolták a fogoly-népesség szaporodását. És mekkora lenne még a különbség akkor, ha a kir. járásbiróságok a majdnem megháromszorosodott bünügyi forgalom mellett kellő személyzettel is el volnának látva, s a feljelentések igen jelentékeny része nem láttatnék el eredménytelenül csupán a kellő munkaerő hiánya miatt?! Mert a 494 szolgabiró helyett, kik eddig biráskodtak, a birói személyzet 25 mondd huszonöttel aligha szaporittatott.
      A fogházak létszáma ily tetemes szaporodása mellett bekövetkezett az, mit ugyan a gyakorlati szakértők előreláttak, hogy a kisegítő börtönök egy része a saját területköréből befogadott letartóztatottakkal is tulnépesittetett, s daczára ennek az oda utalt társhatóságok területéről is szállították a börtönbüntetésre itélteket. A fogház befogadási képességén jóval tul terheltettek egyes letartóztatási helyek, s akkor aztán megtörtént és naponta megtörténik az az absurdum, hogy a kisegítő börtönökbe szállított egyéneket ismét szállítják tovább — országos intézetekbe. Igen számos eset volt már reá, hogy az erdélyi részekből Nagyváradra szállitották az olyan rabokat, kiket az elszállitást eszközlő kir. ügyészéghez ismét más törvényszék területéről kisértek át a büntetés foganatositására.
      Ha csak a gazdasági oldalát tekintjük ez eléggé nem kárhoztatható eljárásnak, ugy hiszszük, felesleges hangsulyoznunk, hogy tarthatatlan. Mekkora felesleges teher az igazságügyi tárczán! Azon a tárczán, mely hogy a «sulyegyent fentartsa», az intercalaret kénytelen rendes bevételi rovatban tartani évről-évre.
      E mellett az a sokszoros szállitás méltatlan és jogtalan zaklatása az elitéltnek, mely körülményt nem lehet figyelmen kivül hagyni már csak a humanismus szempontjából sem.
      Első teendő lett volna, hogy még a törvény életbeléptetése előtt tartsunk tüzetes szemlét ama helyek felett, melyeknek rendeltetése a szabadságvesztés-büntetések foganatositása. Különösen pedig a törvényszéki fogházakat kell vala figyelmesen szemügyre vétetni. E helyek ép oly fontosak, mint az országos fegyintézetek és börtönök. Sőt határozott meggyőződésünk, hogy bizonyos tekintetben fontosabbak. Itt mutatkozik legkülönbözőbb vegyüléke az elemeknek. Tizenkét éven felüli gyermekek, serdültek, először büntetettek, viszszaesők, elzárás, fogház-, börtön- és fegyházbüntetésre itéltek, (utóbbiak, mig az itélet nem jogérvényes), kisebb hibával terhelt egyének, javithatatlan gonosztevőkkel, stb.
      Hol szükséges nagyobb gondot forditani a czélszerü elkülönitésre, mint ott, a hol a delictumok ily variatióban találkoznak össze? És megvoltak, megvannak-e fogházainknál eme elkülönitési helyek? Igen kevés kivétel, melyre igennel felelhetünk. Pedig hát ezek a legszükségesebb, legnélkülözhetlenebb præventiv intézkedések és passiv eszközei a rendszernek. Olyan eszközök, melyeknek hiánya rettenetesen megboszulja magát. Mert még azt sem hagyhatjuk számitáson kivül, hogy javitó intézetek hiányában, a törvényszéki fogházak hivatvák arra, hogy oly egyéneket is befogadjanak, a kik különben javitó intézetbe helyeztettek volna el.
      Ezek érdeklik pusztán a physikai embert, a mechanismust, mely az egyedek szerint különbözőképen veszélyes a társadalmi rendre nézve. Az államnak kell gondoskodni, hogy első sorban terjeszkedésében akadályozza meg a veszélyesnek látszó romboló elemeket. Az ilyenekhez nem szabad közel ereszteni a romlatlanokat s a megjavithatókat. A második eszköz, melynek hivatása, hogy a bün ösvényére tévelygőnek kedélyvilágára hasson, jótékonyan, nemesitőleg, javitólag; oktatás, istenfélelem, törvénytisztelet, munka és czélszerü munkabeosztás által. Ezek tehát a rendszernek activ eszközei, melyek alig jöhettek számításba fogházainknál a törvény életbeléptetése alkalmával s kevéssel mondhatunk többet manapság.
      
      E sorok irója a magyar büntető-törvénykönyv életbeléptetése utan két év mulva tett körutat az országban, csupán a börtönügy tanulmányozása czéljából s akkor kevés kivétellel valamennyi fogház viszonyait tanulmányozta. A hol közvetlen szemlélés által nem szerezhetett tapasztalatot, onnan beszerezte az adatokat.
      Ugy a közvetlen tapasztalat, mint a beszerzett adatok igen szomoru képét tüntetik föl börtönügyünk állapotának. Még ott is, a hol minta-fogházaknak kellene állani, ott is, a hol minden szem előtt van, a hol a legtöbb intéző közegek személyesen szerezhetnek tudomást a hiányokról, ott, a hol százezereket költenek egy másnemű állami épületnek a «kor igényeinek» megfelelő diszitésére, ott a hol példaképen kellene előljárni mindenben s többek között a börtönügyi reformok terén is, ott éveken keresztül fen állhat egy helyiség a kerepesi uton, melyet a föld alá vájtak. Valaha tán valami pék sütődéje volt a mult században, ma pedig fogház. Alig hiszi el a szemlélő, hogy az a földbe sülyesztett valami a Budapest városi törvényszék fogháza."
      

Címke:   tanulmány törvényszéki fogházak elhelyezés