Ezen a héten írták - Zsoldos Benő: Börtönügyi reformok (1913)

Szerző: Zsoldos Benő / Jogtudományi Közlöny / ÖBE

Link: http://real-j.mtak.hu/2181/1/JogtudomanyiKozlony_1913.pdf#218

Dátum: 2017.06.18.
A Jogtudományi Közlöny 1913. évi 24. számában jelent meg Zsoldos Benő börtönügyi írása, aki a szegedi kir. táblai tanácsjegyző-járásbírója volt.

„Börtönügyi reformok.
 
      Biztosra veszem, hogy azoknak a nagyfontosságu reformkérdéseknek a sorában — a hivatalos programmról még nincs tudomásom — melyek felett a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületnek idei koppenhágai nagy-gyülésén a művelt világ legélesebb látású kriminalistái fogják egymásközt kicserélni nyomós érveiket: különböző vonatkozásokban a mai börtön-rendszerek fokozatos javitásának problémái is szóba fognak kerülni. A mi kis államunk képviselői — kiket igazságügyi kormányunk mindenkor a legilletékesebb szakemberekből szokott kiválasztani — nem minden alap nélkül adhatnak majd kifejezést ezen a jelentékeny sulyu internaczionális találkozón a földkerekség legszámottevőbb büntetőjogászai előtt annak a még irigyeink által sem tagadható körülménynek, hogy a fejlődés örvendetes korszakát élő Magyarország a börtönügyi intézmények terén — szükös anyagi eszközei daczára — alighanem felveheti a versenyt a külföldi nagy államok bármelyikével s erészben kétségtelenül előrehaladottabb, mint a kulturális élet nem egy más ágában. Felemelt fővel állhatunk tehát meg ezuttal is ama nagytekintélyű nemzetközi kongresszus itélőszéke előtt.
      A büntetőjog külföldi irodalmának bámulatos tudással és vasszorgalommai összehordott termékeiből ezidőtájt nem egyszer olyasféle hangok ütik meg füleinket, amelyekből nyilvánvalóan sokan a nagy zajjal s — valljuk meg — bizonyos vonatkozásokban a humanizmus tulhajtásával nyélbeütött modern tipusu börtönöket éppenséggel nem tartják a gyakorlati élet korlátaiba beilleszthetőknek. Visszasóhajtják, bár olykor nagyon is ingadozó alappal, a régi szabados, nevezhetném talán igy is: operetteszerü börtönöket. Ekképpen cselekszik például, tagadhatatlan jóakarattal, az angol Wilfrid Scawen Blunt uram is abban az emlékezetes memorandumában, melyet annak idején a börtönügyi reformok tárgyában Winston Churchill elé terjesztett s melyet azóta az angol tudományos körök már eléggé behatóan meg is tárgyaltak. Ennek a jó urnak közvetlenül is alkalma nyilt megtapasztalni a régi és az ujabb tipusu börtönrendszerek mibenlétét, mert amiként nem késik bevallani: évekkel ezelőtt néhány hónapi szabadságvesztés-büntetést állott ki a galway-i és kilmainham-i börtönökben.
Ez a közvetlen tapasztalatból beszélő Blunt mondja tehát az említett fölterjesztésében, hogy Galway még a «régi jó időkből» való börtön volt, bol a lehetőségig lazák a rendszabályok s kedélyes és vidám mozzanatokban bővelkedik az ugynevezett felügyelet. És e helyen, ahol pedig a fegyelemtől nem is volt olyan nyomasztó a légkör, csodálatosképpen nehezedett reá a bünösségének tudata, találóan jegyzi meg, hogy reá nézve ez a börtön inkább a megbánásnak, mint a büntetésnek a háza volt. Itt tartózkodásának bizonyos enyhitő, de egyszersmind javitó hatása volt későbbi életére. De ugyanezt a hatást már éppenséggel nem tapasztalta később Kilmainham-ban, ebben a teljesen modern tipusu, a manapság uralkodó börtönügyi elveknek szigorúan alávetett börtönben, hova őt a kiszabott büntetésének további folyamán, bizonyos idő elteltével átszállitották. Kénytelen bevallani, hogy ez utóbbi helyen mihamar tudatára jött a modern börtönrendszer nagy mértékben demoralizáló hatásának. Lassanként bizonyos társadalomellenes hangulat fejlődött itt ki benne. S mikor büntetésének leteltével visszanyerte egy idő óta nélkülözött szabadságát, «az egész társadalom elleni lázadás szellemével» távozott börtönéből. Meggyőződése, hogy az enyhébbfoku büncselekmények miatt elitélt, csekélyebb müveltségű foglyokkal szemben a felügyelőknek éppen ugy kellene jóakaratu tanitóknak, mint őrizőknek lenniök. Kétségtelenül tuloz akkor is a jó ur, mikor erősen protestál az ellen a modern gyakorlat ellen, hogy a halálra itélt foglyokat a börtönépület falain belül küldik át a másvilágra. Mert hát éppen humanitárius szempontokból bizony inkább arra kellene törekedni, hogy künn, a nagy természet csodás szépségeinek csillapitó hatása, amennyire csak lehetséges, szeliditse a kivégzendő bünös halálfélelmeit.
      Egy idő óta — hogy ezt a már banálissá vált terminológiát alkalmazzuk: a müveit nyugaton — feltünően élénk érdeklődést tapasztalhatunk a társadalmak részerői a női börtönökkel szemben. Ilyenek létesitését s bennök minél életképesebb rendszabályok alkalmazását sürgetik az arra hivatottak. A mi márianosztrai női fegyházunk nem egy tekintetben szolgált már mintául az egyes európai államok ilynemű intézményeihez, ámde a külföldi vélemény is csaknem általános a tekintetben, hogy bizony a rendszer dolgában itt is sok a kivánni való. A női börtönök kérdésében egy széles látókörű amerikai asszony: Bosa M. Barrett már megtalálta az enemü intézmények jelenlegi mintaképét. Ez pedig nem más, mint a Boston melletti, sherbornei-i női börtön, egy teljes mértföldnyire a legközelebbi vasúti állomástól. Oly helyen tehát, ahova nem hat el a nagy világ lármája.
      Mint e humánus intézmény leirásából látom: korántsem holmi magas komor falak veszik körül ennek a női börtönnek az épületét, hanem nagykiterjedésű, barátságos gyümölcsös és ültetvényes kertek, melyeknek müvelése sok nőnek nyújt állandó foglalkozást. Ha már mindenképpen korszerű hasonlatot akarunk előrántani, mondhatjuk azt is, hogy Sherborne inkább afféle lelki szanatóriuma az élet mélységeiben megtévelyedett női betegeknek. Az épület belső helyiségei sem valami dohos levegőjü, szükre szabott ablakoktól homályos czellák, amelyekben — középkori módra — lassan és kinosan senyvednek halálra a büntető igazságszolgáltatás mártirjai, hanem ellenkezőleg, rendes, világos szobák, meglehetősen nagy ablakokkal, melyek kinyithatók és pompás kilátást nyújtanak a vidékre és a környező erdőségre. Már ez a pár adat. is önkénytelenül meggyőz bennünket az itt érvényesülő arról a princzipiumról, hogy a legfőbb fegyelmező erő itt — a bizalom. Barrett asszony feljegyzése szerint még eddigelé alig volt eset arra, hogy a foglyok valamelyike visszaélt volna ezzel a bizalommal, mondjuk, feltünés nélkül meglépett volna ebből a modern büntető-szanatóriumból.
Serkentő erőt nyujt a kifogástalan magaviseletre egyebek közt az az emlitésre méltó körülmény, hogy akik a női foglyok közül a bizalomra érdemeseknek nyilvánulnak: jogot nyernek a nagy «T» betű (Trust = bizalom) viselésére, már pedig az ilyen jelvénnyel felékesitett «bennlakók» kivételes szabadság-időben, megkülönböztetett munkakörben s bizonyos megállapitott egyéb előjogokban részesülnek. Az étkezés általában véve közös ebédlőhelyiségekben megy végbe, a jól berendezett könyvtárat pedig a női foglyok tetszésük szerint használhatják. Van aztán egy minden izében humánus intézménye is a sherbornei női börtönnek, a szülés előtt álló foglyokat külön erre rendelt kórházba viszik, hogy a világra jött ártatlan gyermek egy pillanatig se legyen megbélyegezve attól a gondolattól, hogy a börtön levegőjében pillantotta meg először a napvilágot...
      Ime, egy-két odavetett vonás ama szükséges és jogfejlődésünk terén előtérben álló intézmények vázlatához, amelyeket gyüjtő fogalomként börtönügyi reformoknak nevezhetünk. Nem tartottam feleslegesnek ehelyütt is foglalkozni velük, amelyeket különben is magába olvaszt és gyümölcsökké formál az emberiségre nézve a minden szilárd intézménnyel közös éltető erő: a haladás.
       Zsoldos Benő.”

Címke:   Zsoldos Benő reform megbánás női fogvatartottak