A büntetés-végrehajtási rendszert is durván sújtja az elvándorlás - interjú Fliegauf Gergely kriminológussal

Szerző: Káelem / Zsúrpubi

Link: http://zsurpubi.hu/cikk/2024-a-buntetes-vegrehajtasi-rendszert-is-durvan-sujtja-az-elvandorlas---interju-fliegauf-gergely-kriminologussal/

Dátum: 2017.08.24.
Amilyen a börtön, olyan a társadalom – állítja Fliegauf Gergely, aki 2015-ben robbant be a közéletbe, miután a nyilvánosság elé tárta a Merényi kórház erősen lepusztult pszichiátriai osztályáról szóló jelentést. Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, OPCAT Nemzeti Megelőző Mechanizmus Főosztályának vezetője, exbörtönőr, pszichológus és kriminológus lapunknak adott interjújában elmeséli, hogyan fest a magyar börtönök világa, mennyire működik itthon a rabok reintegrációja, hogy mi a top 5 probléma a hazai büntetés-végrehajtási rendszerben és azt is, milyen állapotok uralkodnak a különféle fogyatékosokat gondozó intézményekben. A szakember azt mondja, mindkét említett területen dolgozók körében óriási problémát jelent az elvándorlás, amit a rendkívül alacsony fizetés okoz.

Zsúrpubi: Mahatma Gandhitól származik a következő idézet: „Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” Ön pedig azt mondta, hogy „amilyen a börtön, olyan a társadalom.” Akkor milyenek a magyar börtönök és milyen a magyar társadalom?
 
Fliegauf Gergely: Amit tőlem idézett, azt sokan mások is mondták már, többek között Mandela, Churchill és Dosztojevszkij is. Immár 20 éve foglalkozom a témával, és az eltelt idő alatt meglehetősen sokféle börtönt láttam az egész világon. Szerintem a magyar börtön egy tipikus európai börtön.

ZSPB.: Nem inkább kelet-európai?
 
F.G.: Inkább európai, bár ennek is vannak alkategóriái, és ebből a szempontból mondhatjuk kelet-európainak is, bár azt gyorsan hozzá kell tennem, hogy a tőlünk keletebbre található börtönök kivétel nélkül rosszabbak, például Oroszországban vagy Ukrajnában, ugyanakkor a tőlünk nyugatabbra lévő intézmények nem kivétel nélkül jobbak. Például Franciaországban találkoztam rémes körülményekkel, de akár Olaszországban is akadnak olyan börtönök, amiket a magyar viszonyokhoz képes rossznak találnánk.
 
„A magyar börtönök legsúlyosabb problémája a túltelítettség, ami azt jelenti, hogy az előírt számú rabnál jóval több van egy bizonyos helyen. A zárkák nálunk nagyon nagyok, előfordulhat, hogy 10-12 ember, de még akár 16 ember is egy zárkában kénytelen élni, emeletes ágyakon elhelyezve.”
 
ZSPB.: Tehát semmi élettér nincs.
 
F.G.: Viszont csak egyetlen WC van. És még mindig léteznek olyan cellák is, ahol nincs rendesen elkerítve a vizesblokk. Ez egy elég speciális problémára világít rá, hiszen a fogvatartottak általában a WC-ben szoktak öngyilkosságot elkövetni a zárkán belül, így veszélyes annak elszeparálása, bár az Európa Tanács előírásai szerint ez kötelező lenne. A magyarországi megoldás általában egy vékony furnérlap vagy acéllemez. Ez elégtelennek tűnik, ugyanakkor ha téglából vagy Ytong elemekből akarják megépíteni az elválasztót, akkor az elvesz a négyzetméterből, tehát nagyon sakkozni kell. A magyar börtönök továbbá azért sokkal rosszabbak, mint mondjuk az osztrák intézmények, mert nagyobb arányban fordul elő az önkárosítás. Nem az öngyilkosság, mert azok száma a magyar börtönökben általában alacsonyabb. De a felületi sérülések okozása, dolgok szándékos lenyelése, vagy az önégetés nálunk sajnos kiugróan magas. A személyi állomány hiánya szintén jelentős gondokat jelent, a közvetlenül a fogvatartottakkal foglalkozók kevesen vannak, mondjuk a dán rendszerrel összehasonlítva, ami számunkra teljesen idealisztikusnak tűnik.
 
A magyar társadalomról mindez úgy árulkodik, hogy annak ellenére, hogy számos olyan típusú intézkedés vagy összefogás létezne, ami megelőzhetné a bűncselekmények elkövetését, vagy ha az már megtörtént, akkor a börtönbe kerülést, mi, magyar állampolgárok nem teszünk szinte semmit ennek érdekében. Az egyáltalán létező kezdeményezések mind hivatalos helyekről indulnak, de azok is nagyon gyerekcipőben járnak. Egyszerű példa: nem sokan akadályoznánk meg egy utcán csavargó gyereket abban, hogy elvegye a másik gyerek mobilját, hiába vagyunk tanúi az esetnek, vagy nem tennénk személyesen semmit azért, hogy az egyik kamasz ne vegye el erőszakkal a másik baseball sapkáját, hanem inkább egyből hivatalos útra tereljük a dolgot. Ezzel beindítunk egy olyan hivatalos folyamatot, amit már nem lehet leállítani. Tegyük hozzá, hogy Magyarországon az igazságszolgáltatási rendszer meglehetősen stigmatizáló, és mi magyarok olyanok vagyunk, hogy ha valaki elkövet valami rosszat, akkor azt örökre olyannak könyveljük el! Rendkívül nehéz a jóvátétel, soha nem felejtjük a rosszat. Ha valaki egy ilyen helyzetből fel tud állni, akkor hős lesz, mint például a Viszkis.
 
ZSPB.: Az előbb azt mondta, a magyar társadalom még a folyamat elején tart. Ki lehet mondani, hogy mindez a demokrácia fejlettségével egyenesen arányos?
 
F.G.: Pontosan így látom, hiszen a demokrácia egyik alappillére az igazságszolgáltatás, illetve hogy az valóban igazságos legyen, nem pedig diszfunkcionális. Ebből következik, hogy ha egy országban az igazságszolgáltatás igazságtalan, akkor ott a demokrácia sem jó. Feltételezem, hogy például Kenyában vagy Szudánban nem túl jól működik az igazságszolgáltatás, tehát ezek nem jó helyek, viszont nagyon korrekt az igazságszolgáltatás az észak-német vagy a skandináv államokban. Például Breiviknek három zárkát egyesítettek Norvégiában, majd folyamatosan vezették egy kis füzetben, hogy mi történt vele a cellában. Amikor az illetékes hatóság kiment ellenőrizni a körülményeket, felrótták az intézménynek, hogy a kis füzetből pár lap hiányzott. Az is baj volt, hogy a lapok nem voltak megfelelően sorszámozva. Na, ez nálunk elképzelhetetlen lenne, mint olyan probléma, ami bárkit is érdekelne. Magyarországon sokkal komolyabb kifogásokat lehetne felhozni a dokumentációval kapcsolatban. A lényeg, hogy nem vagyunk tudatosak és nem fogunk össze, ami az élet más területein is jellemző a magyar társadalomra. Említhetném például az egészségügyet vagy az oktatást, sajnos mindenhol visszaköszön ez.
 
ZSPB.: Ugorjunk most vissza jó néhány évet az időben, és meséljen kicsit a gyermekkoráról! Hol nőtt fel, a szülei mivel foglalkoztak?
 
F.G.: Apukám rendőr volt, egész hosszú ideig egyenruhás, tehát úgy ment be reggel dolgozni, anyukám pedig titkárnő egy irodában a KIOSZ-nál, ami a Kisiparosok Országos Szövetségének rövidítése. Két öcsém van, egyikük filmrendező, a másik művész és zenetanár. Tehát a családban mindig is párhuzamosan futott ez a két vonal: a katonai-rendészeti és a művészeti. Én az elsőt, az öcséim pedig az utóbbit választották hivatásul. Apukám erősen odahatott, hogy mi legyen belőlem. Kezdetben csillagász szerettem volna lenni, de ő nem engedte, egyszerűen elvette a zsebpénzemet, amit a matektanárra költöttem volna, így lettem börtönőr. De leszögezem, hogy ezt ma már egyáltalán nem bánom, mert kifejezetten kedvelem a börtönjelenséget és a mostani munkámat is. Az egész úgy kezdődött – jóval azelőtt, hogy apám eltiltott volna a csillagászattól –, hogy még egészen fiatalon figyeltem a srácokat a kispesti lakótelepen, ahogy az alumínium lámpaoszlopoknak dőlve szotyoláznak. Akkoriban még nem voltak mobilok, meg mindenféle okos kütyük, csak a kazettás walkman létezett, illetve az edzőcipők sem voltak olyan drágák, mint manapság, de azért ezeken a gyerekeken látszott, hogy nekik több pénzük van, mint a többieknek, és jól elvannak egymással. Na, én közéjük akartam tartozni, de ez nem volt lehetséges, így csak néztem őket, de még az is előfordulhat, hogy jobban érdekelt az, hogy megfigyeljem őket. Ugyanakkor az is érdekelt, hogy az általános iskolába járó elég nagy számú túlkoros, vagány gyerek hogyan éli az életét. Mindez a rendszerváltás környékén történt. Sok rocker vagy punk barátom volt, akiket akkoriban deviánsnak neveztek, én viszont nem úgy láttam, hogy ha valaki az elfogadottól eltérő módon viselkedik, esetleg lerészegedik vagy randalírozik, akkor máris bűnelkövető lenne. Amikor később börtönben kezdtem dolgozni, ugyanígy gondolkodtam, tehát a fogvatartottakat nem tartottam feltétlenül gonosznak. Azt hiszem, akkoriban kissé naiv voltam, nem láttam át azokat az összetett okokat, amik egy súlyos bűncselekmény elkövetéséhez vezetnek. Furcsa módon nem egy olyan srác bekerült a börtönbe, akikkel még pár éve együtt lógtam. Csak egy rács választott el minket egymástól, meg az, hogy az én szüleim valamivel jobban kerestek, mint az ő családjuk. Ezt már akkor is felfogtam.
 
ZSPB.: Vagyis mondhatjuk, hogy a csillagász munkáját jelentő sok csillag helyett Önnek a szegedi Csillag jutott. Miután elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát, pszichológiából diplomázott az egyetemen, vagyis akkor már teljesen tudatosan készült erre a pályára?
 
F.G.: Igen, már a főiskolán egy olyan szakra jártam, ahol kifejezetten a büntetés-végrehajtási területre képeztek ki, magyarán szólva börtönőrnek. Már abban az időben is nagyon érdekelt a pszichiátria és a pszichológia. Írtam egy évfolyamdolgozatot, amivel különdíjat nyertem, ami szorosan ehhez a területhez kapcsolódott. Végül ennek az élménynek a hatására mentem Debrecenbe pszichológiát tanulni.
 
ZSPB.: Ön jelenleg az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, OPCAT Nemzeti Megelőző Mechanizmus Főosztályának vezetője. Kötelező tájékoztatást elhelyezni minden olyan intézményben, ahol Önök vizsgálódhatnak? Ha nem, honnan tudhatnak a szervezet létezéséről az emberek?
 
 F.G.: Kezdjük az elején! Az ENSZ-nek van pár egyezménye, ezek között vannak az emberi jogi egyezmények is. Nagyon fontos dokumentumokról van szó, amelyek véleményem szerint az össztársadalmi béke biztosítását és a demokráciák kiépítését szolgálják. Ilyen például a gyermekek jogairól szóló egyezmény, vagy a kínzás elleni egyezmény, aminek a CAT a rövidítése. Ezek a korai egyezmények közé tartoznak, amik még az 1980-as években születtek. A kínzás elleni egyezmény lényege, hogy a világon mindenütt meg kell előzni és meg kell akadályozni, hogy embereket kínozhassanak, nemcsak fogvatartási helyeken, hanem mindenhol. Ehhez az alapdokumentumhoz csatolódik egy másik egyezmény, ami 11 évvel ezelőtt született meg. Rövidítése OPCAT, ami az ENSZ kínzás elleni egyezményének fakultatív jegyzőkönyve. Előírja, hogy kifejezetten a fogvatartási helyeknek mentesnek kell lenniük mindenféle kínzástól, illetve megalázó, rossz, embertelen bánásmódtól. Erre kétféle mechanizmust hoztak létre. Az egyik az ENSZ kínzás elleni albizottsága, angol rövidítése SPT, amelynek szakértői az egész világon látogatják a börtönöket és más fogvatartási helyeket. A másik pedig a nemzeti megelőző mechanizmus, amit minden tagország maga hoz létre és működtet. Magyarország 2012-ben ratifikálta az OPCAT-et, de egyből kérte az érvénybe léptetés három évvel történő eltolását. Ezért 2015. január 1-jén indult el itthon a nemzeti megelőző mechanizmus. Ennek gazdája egy személyben az alapvető jogok biztosa, az ő hivatalában ülünk most, egészen pontosan azon a főosztályon, amelyik a nemzeti megelőző mechanizmus feladataival foglalkozik.
 
„A jogosultságokat illetően a lényeg, hogy korlátlanul hozzáférhetünk a fogvatartási helyekhez. Ez azt jelenti, hogy amennyiben rendelkezünk egy olyan megbízólevéllel, amelyben a biztos úr felhatalmaz bennünket a belépésre, akkor oda bármikor bemehetünk és mindent megnézhetünk a WC-től kezdve a könyvtáron át a tornaszertárig.”
 
 

Címke:   kriminológus börtöntapasztalat riport