"Fényt hoznak az életünkbe" - Színház a börtönben

Szerző: Legát Tibor / Magyar Narancs / Lázár Zsolt / duol.hu

Link: http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/fenyt-hoznak-az-eletunkbe-85411

Dátum: 2013.06.27.
A múlt héten rendezték Dunaújvárosban a Börtönszínházak Országos Találkozóját. Nem volt még hasonló Magyarországon: hat büntetés-végrehajtási intézet színjátszó köre versengett egy igazi színházban.

A Bartók Színház környéke a biztonsági emberek rémálma. Előtte tér, mögötte park tele bokrokkal, negyven fok melegben az ember könnyen elveszítheti a fejét. De csak néhány kutyás őrt látni "Büntetés-végrehajtás" feliratú trikóban, ebből sejteni, hogy rendhagyó program készülődik. A Börtönszínházak Országos Találkozójára hat intézetből érkeztek színjátszók (akiknek ettől még természetesen dolgozniuk is kell a börtönben), hogy a civil közönségnek is bemutassák produkciójukat. Az igazat megvallva kényszeredett, amatőr műsorszámokat képzeltünk el, gondolván, az elítéltek többsége bármit bevállal, csak ne kelljen minden percet a zárkában töltenie. Ráadásul a dunaújvárosi találkozó a megmerítkezést is jelenti a szabad világban. Eddig még csak hasonló rendezvény sem volt Magyarországon. Pedig Balázs Péter bv. ezredes, a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka, ötletgazda köszöntőjében így fogalmaz: "A büntetés-végrehajtás egyik legfontosabb feladata, hogy a bűnelkövetők személyiségét olybá formálja, hogy szabadulásukat követően tartózkodjanak újabb bűncselekmények elkövetésétől. A drámapedagógia mint személyiségfejlesztő módszer már számtalan helyen bizonyította létjogosultságát, nincs ez másként a börtönökben sem."

Vegyes kar

Péntek délelőtt kocsmajelenetbe csöppenünk: iszogatás, beszélgetés, poénkodás. Somogyi Ottó Bor-Bála Korcs-Mája című vidám darabját próbálják, több mint tizenöt ember a színpadon, meglepetésre férfiak és nők együtt. A népszínműves produkció nyelvezetét a börtönszleng és az 1990-es évek kabarétréfái ihlették, ennél sokkal izgalmasabb, hogy a még jelmez nélkül, rabruhában próbáló elítéltek mindegyike mennyire együtt él a darabbal. Nem látni senkin, hogy ha nem lenne szerepe, kivonná magát a játékból, pedig ez - pláne egy tömeges jelenetben - bármelyik színpadon, profiknál is előfordul.

"Hetvenhárom próba van mögöttünk, ebből huszonöt volt közös a lányokkal" - mondja Haász József, a darab főszereplője, az előadás egyik motorja. Eddig hatszor játszották el a Bor-Bálát, persze nem a "szabadban". Az ötletet és a darabot a mélykúti börtön női elítéltjei hozták, két éve volt a premier az ottani színpadon, akkor a férfiszerepeket is nők játszották. "Amikor kiderült, hogy nevezni lehet a találkozóra, gondoltuk, újra elővesszük, de az járt a fejünkben, hogy milyen jó lenne a pálhalmai fiúkkal együtt előadni - mondja a kocsmárosnét alakító László Krisztina. - Szerencsére mindenki nyitott volt a dologra, a nevelőinktől megkaptuk a maximális támogatást, Pálhalma sem zárkózott el." Haász József hozzáteszi: miután kiderült, hogy nőkkel együtt szerepelnek, sokan megbánták, hogy nem jelentkeztek korábban a színjátszó körbe, de természetesen a játszókat is erősen motiválta a közös produkció. "Fényt hoznak az életünkbe" - jegyzi meg az elítélt. Az előadást komoly előkészületek után lehetett tető alá hozni, a ki-be járást, a próbákat a szigorú börtönprotokoll alapján kellett megszervezni, és a dunaújvárosi találkozóra sem úgy érkeztek a résztvevők, mint egy civil vetélkedőre.

"Különösebb kihívást nem jelentett, hiszen napi szinten kell szerveznünk ehhez hasonló dolgokat. Csak akkor nem színházba, hanem bíróságra, kórházba megyünk. Ez mindennapos szakmai protokoll. A munkatársaim erre vannak kiképezve - mondja Balázs Péter, de csak kiderül, hogy egy évig dolgoztak azon, hogy ne legyen fennakadás. - Egy ilyen feladat előtt természetesen kijönnek a szakemberek, felmérik a helyszínt, megtervezik, hova kell őröket állítani. Annyiban különleges a feladat, hogy hat bv-intézet érkezik ide az ország különböző pontjairól, de nem hinném, hogy baj lehet. Minden fellépő megbízható."

Azt már nem Balázs Pétertől tudjuk, hogy azért nem mindenki tapsikolt a börtönszemélyzet tagjai között. Az efféle "mozgatás" pluszmunka, stressz. Nem minden börtönőr gondolkodik a találkozó szervezőihez hasonlóan, és kétségtelen, hogy a "régi iskola" hívei testesítik meg inkább a közgondolkodást.

"Nagyon sok helyen megfordultunk már előadásainkkal vagy épp a börtönkórussal, de arra még nem volt példa, hogy civilek előtt játsszunk" - mondja László Krisztina, amihez Haász József hozzáteszi: "Annyi időt töltöttünk mára börtönben, hogy tudjuk, mik a szabályok, úgyhogy itt az elsődleges cél az, hogy jó legyen az előadás."

"Lehet, hogy sokan azt gondolják, egy ilyen találkozó felesleges luxus, de mi minden olyan dolgot támogatunk, ami az elítéltek reszocializációját segíti. A legfontosabb célkitűzésünk, hogy az ember önmagától akarjon tanulni, fejlődni. Márpedig az elítéltek a színjátszás során toleranciát tanulnak, s a közösség ereje személyiségfejlődést indíthat el. Nem csak az agresszív viselkedést lehet így kezelni, az alkalmazkodási képességekkel nehezen birkózókra is pozitívan hat - vélekedik a parancsnok, ami pedig a közönséget illeti, ezt mondja: - Fontos, hogy a civil társadalom is megtudja, milyen munka folyik a börtönökben, hogy lássa: komoly szellemi tevékenység van abban, hogy az elítéltek pszichéjét, éntudatát megváltoztassuk, jó irányba állítsuk. Ne feledje, ezek az emberek előbb-utóbb visszamennek a társadalomba, és nem mindegy, milyen állapotban engedjük őket vissza. Reméljük, az ilyen rendezvények során az előítéletek valamennyire csökkennek."

De miféle közönség jött el, egyáltalán: ki akar délután, negyvenfokos melegben egy színházteremben kuksolni? És akkor nem is beszéltünk az előítéletekről.

"A találkozó előzménye egy szakmai bemutató volt a stúdiószínpadon. A pálhalmai elítéltek hoztak egy előadást, ami elég jól sikerült, ezt követően fogalmazódott meg az országos találkozó igénye" - mondja Borsos Beáta, a Bartók Színház igazgatója, akit persze meglepett a felkérés, a börtönben dolgozókat korábban katonáknak, "afféle sarkos embereknek" gondolta. "Nagyon meglepett a hozzáállásuk, olyan szeretettel beszéltek az elítéltekről, hogy bár kezdetben ódzkodtam az egésztől, sikerült meggyőzniük. Mert a dologhoz azért hozzátartozik, hogy a városban nem fogadta mindenki lelkesedéssel a kezdeményezést. Még a baráti körömben is voltak, akik szerint az ilyesmi nem való közönség elé, a drámapedagógia legyen a börtön belügye. Erre azt mondtam, hogy a színháznak az a sajátossága, hogy közönség előtt zajlik."

A találkozóra előválogatás után lehetett eljutni, tizenhét produkció közül választották ki azt a hatot, amit a közönség láthat. Csadi Zoltán színművész, a Bartók Színház tagja egyike volt azoknak, akik az összes produkciót látták. Nem felvételről, személyesen. "Korábban csak egyszer jártam börtönben, Állampusztán mutattunk be részleteket az egyik zenés darabunkból. Mi, színészek másképp éljük meg ezeket a dolgokat, az átlagnál kicsit szenzitívebbek vagyunk, így aztán elég komoly letargiába kerültünk az előadás után. Nyomasztó dolog, de most, hogy személyesen megnézhettem egy csomó előadást, más lett a véleményem. Láthattam a másik oldalt, hogy az elítéltek mennyi energiát, akaratot, hitet fektetnek be egy-egy előadásba, az intézet pedig mennyi erőfeszítést tesz, nemcsak azért, hogy megvalósuljon egy sikeres produkció, inkább hogy az ott élőket valamilyen módon visszatereljék majd a normális életbe. Ez az ügy tehát bonyolultabb az egyszerű zsűrizésnél, annál, amit látok, tapasztalok és hozzá tudok szólni, ezért elsősorban olyan előadásokra voksoltam, amik elemi erővel hatottak rám."

Csodák

Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) színjátszói, a kényszergyógykezeltek egészen biztosan e válogatási szempont alapján kerültek Dunaújvárosba. Előadásuk a pálhalmaiak már-már profi játékának tökéletes ellentéte. Arany János Családi körét költötték át úgy, hogy a kórház életét mutassák be, a versszakokat mindenféle slágerek bejátszásával és énekléssel egészítették ki. Mindenki magát alakítja, van, aki szinte katatóniában várja ki, hogy elmondhassa a saját versszakát. A kétségtelenül felkavaró előadás a zsigerekre hat, nem csoda, hogy a zsűri elnöke, Pogány Judit sírva fakad, mint ahogy jó néhányan a teremben. Noha a többi elítélt - köztük néhány igazi nehézfiú - is a nézőtéren foglal helyet, az ilyenkor szokásos kuncogás is elmarad, a különböző nyugtatókra (például Rivotril) kihegyezett poénok viszont működnek. Valahogy az ugrik be, hogy például Jeles András egészen biztosan szerződtetné őket, ha nem igényelne a ki- és bejárás speciális felkészülést. Csakhogy ezeknek az embereknek a nagy része évek óta először hagyta el a kőbányai intézetet. Ahogy nevelőjük, Liebl Judit mondja, az ideúton meg sem mert szólalni, hiszen a szereplők úgy bámulták a tájat, mintha a vidámparkban lennének. Kiderül az is, hogy egy évig készültek erre a produkcióra, és álmukban sem gondolták volna, hogy eljutnak az országos döntőbe. Ráadásul a legjobbak kiestek a darabból, mivel megszűnt a kényszergyógykezelésük. Ami viszont az előadás résztvevőit illeti: előfordulhat, hogy egy ilyen sikerélmény jelentősebb javulást hoz az állapotukban, mint egy rakás gyógyszer.

Csakhogy a legdöbbenetesebb élményt mégsem az IMEI betegei okozzák. A tiszalöki börtön lakói aktuális darabbal, a Szentivánéji álom Mesteremberek-jelenetével érkeztek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az öt kigyúrt, tetovált keményfiú nemcsak profi módon játszott, és hibátlanul mondta el Arany veretes fordítását, de sikerült valóban elvarázsolniuk a közönséget. Amit láthattunk, valódi színház volt, nem számított, honnan érkezett.

Sokan mégis fenntartással fogadták az előadást. Azt mondták - bár ezt sehol sem említették hivatalosan -, hogy ezt egy profi rendezte, úgy pedig nem ér. Noha Damu Rolandról eddig azt hittük, hogy csupán a celebellátó egyik elhasznált darabja, most elismerés illeti. Valószínű, hogy ezek a srácok korábban a Blikket is csak módjával forgatták, nemhogy Shakespeare-t, így aztán szinte hihetetlen teljesítmény, hogy pár hónap alatt sikerült belőlük színészt faragni.

"Novemberben kerültem a színjátszó körbe, a karácsonyi műsort már én rendeztem, januárban pedig a börtön fennállásának ötödik évfordulójára rendezett ünnepséget. Utána megbíztak azzal, hogy rendezzek erre a találkozóra valamit. Amit akarok. Nekem mégis van 22 év színházi gyakorlatom, és rendeztem is már ezt-azt." Damu nem akart tipikus börtönszínházat, az előadást beszédtechnika-órák és helyzetgyakorlatok előzték meg. "Azért a Szentivánéjire esett a választás, mert ebben van öt egyenrangú szerep, sőt a nőt is férfi játssza. Semmiképpen nem akartam differenciálást, csapatban gondolkodtam. Igaz, hogy az első olvasópróbán azt mondták, hogy ők a büdös életben nem tudják megtanulni ezt, ehhez képest, azt hiszem, fejet lehet hajtani a tehetségük előtt. Nagyon büszke vagyok rájuk."

De mi lesz ezután? A találkozó sikere kétségtelen, ahogy az is biztos, hogy hosszú ideig lesz téma odabent. Akik eljöttek (mindkét nap telt ház volt, és nemcsak az olyan hozzátartozók miatt, akik 500 kilométert utaztak, hogy itt lehessenek), minden bizonnyal másként tekintenek egy ilyen esemény után a börtönlakókra. És persze jó lenne elhinni azt, amit az egyik fiatal elítélt mondott, noha meglehetősen illuzórikusan hangzik: "Szeretnénk, akarjuk is, hogy pozitívan álljunk vissza a társadalomba. Tudjuk már, hogy miért mi jár, és nem akarunk újra idekerülni. Az ember fejlődik, tapasztalódik, és a színház is segít abban, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól."

Végeredmény


A legjobb előadás díját a Tiszalöki Országos Bv. Intézet nyerte a Szentivánéji álommal, a legjobb rendezés az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet előadása volt. A legjobb forgatókönyv díját az Állampusztai Országos Bv. Intézetből B. Péter fogvatartott kapta, aki erre az alkalomra írta Társak című darabját.

Címke:   Pálhalma börtönszínház kultúra nyilvánosság