Bűn és büntetés - élet a nagyfai rabgazdaságban

Szerző: Jobbágyi Zsófia, Horváth Péter Gyula / Magyar Hírlap Online

Link: http://archivum.magyarhirlap.hu/bun-es-buntetes-elet-a-nagyfai-rabgazdasagban

Dátum: 2014.01.10.
Szeged közelében található a nagyfai rabgazdaság, a Szegedi Fegyház és Börtön III. számú Objektuma. Az elítéltek foglalkoztatásánál, bár két kategóriát különböztetnek meg, a munkáltatást és az oktatást, az ottani lét mégis jóval több összetevőt hordoz: a fogvatartottaknak különböző szakköröket szerveznek, de akár református istentiszteletre is járhatnak. A tapasztalatok alátámasztják, minél több fórumon „érintik” meg a rabokat, annál kevesebb az esélye a szabadulás utáni bűnismétlésnek.

„Egyáltalán nem vagyok hívő, de az itteni lelkészt nagyon szeretem, a beszédeiben sok gondolat van” • „Amikor reggel kinyitod a szemed, azt látod, hogy vadidegenekkel élsz együtt egy cellában, vasrácsok közt.”

„Nagyfa zsákfalu, innen nem vezet út sehová. Gondoljon bele, hogy éli az életét egy pezsgő nagyvárosban, aztán bekerül ide, a szögesdrótok, az őrök és a szigorú szabályok közé. Igazság szerint az már filozófiai kategória, hogy ki, milyen helyzetben érzi magát szabadnak. Persze, akit itt tartanak fogva, jóval kötetlenebbül éli meg a napjait, mert dolgozhat, mert kint mozgás van, mindig történik valami. Például elromlik egy traktor, meg kell itatni a pulykákat, vagy éppen egy bárányt kell a világra segíteni.”

A semmi közepén


Hosszú, kanyargós út vezet Nagyfára, a Szegedi Fegyház és Börtön III. számú Objektumához. Egy idő után úgy érezzük, eltévedtünk, mivel az autó­pályáról lekanyarodva a technika is felmondja a szolgálatot. És amikor végképp a semmi közepén érezzük magunkat, sorompóba ütközünk. Teljes átvizsgálás, személyi okmányok ellenőrzése, majd a kérdés, hogy „ugyan mit keresünk itt, ahol a madár sem jár”. Végül megkapjuk az engedélyt, s a hosszú földút végén körvonalazódni kezd az óriási terület, amit tekintélyes szögesdrótkerítés vesz körbe.

„A fejlett nyugati modelleket követve 1920-ban jött létre a Szegedi Kerületi Börtön Rabgazdaság. A hozzá tartozó földek Pallavicini Alfonz Ká­roly őrgróf tulajdonában álltak, ám ő elszámolási vitába keveredett a Magyar Királyi Államkincstárral, ezért a bíróság 1934-ben a szervezet birtokába utalta a gazdaságot” – avat be minket az intézet történetébe a Nagyfa Alföld Kft. biztonsági vezetője, Kádár-Német Róbert alezredes.

Eredetileg a terület az élő-Tisza és a holtág közé esett, a földeken pedig elítéltek dolgoztak, ahogyan most is. Az itt termelt növényekkel elsősorban saját szükségleteiket fedezték, a felesleget pedig értékesítették, így például konyhakerti zöldségeket, gyümölcsöket és kendert is. A többletet dereglyén szállították Szegedre, majd a kirakodott vízi járműveket is az elítéltek vontatták vissza.

„Az ötvenes években hadilábon állt a fogvatartotti munkáltatás, ezért 1956-ig a Szegedi Konzervgyár művelési területeként funkcionált a komplexum. Később elkezdődött az állattenyésztés, főleg szarvasmarhával és szárnyasokkal foglalkoztak, de megindult a gépesítés, és az épületek nagy részét is ebben az időszakban építették fel” – meséli tovább az alezredes.

Később, 1975 és 1990 között munkaterápiás alkoholelvonóként működött az intézmény, ahol különböző módszerekkel próbálták leszoktatni a függőket. Miután megszűnt az elvonó, a területen ismét fogház és börtön üzemelt, 1997-től – egészen 2010-ig, amikor beolvadt a szegedi Csillagbörtönbe – Nagyfai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet néven. Ma a Szegedi Fegyház és Börtön III. számú Objektumaként várja az elítélteket.
A csaknem hétszáz hektáros területen Bozó Bea vezet minket körbe.

Útban a birkatelep felé arról beszél, hogy nagyjából ötszáz fogház és börtön fokozatú elítélt van itt, akik többnyire vagyonellenes bűncselekményeket követtek el. Az intézet sajtóreferense minden szegletét ismeri a helynek, így amikor a szögesdrótokon kívüli, faluszerű területről kérdezem, készségesen mesél.

„A börtön körüli családi házakban élhetnek azok, akik korábban itt dolgoztak, vagy most is itt dolgoznak. Gyakorlatilag szolgálati lakásokról beszélünk, a hely nagyjából úgy működik, mint egy lakópark. Az itt élő emberek, családok szeretnek itt lenni, nem beszélve arról, hogy sokkal inkább magukénak érzik a munkájukat úgy, hogy kötődnek a helyhez. Mindent megszerveztek nekik, a nagyfaiak például külön busszal járnak Szeged és a börtön melletti otthonuk között. Természetesen a járat rendszeresen szállít iskolásokat is” – magyarázza Bozó Bea.

A házakhoz játszótér is tartozik, ami egészen egyedi, már-már groteszk élményt nyújt a szögesdrót-kerítéssel a háttérben.

Haladunk tovább, ám a birkatelephez vezető utat a városi autó nem bírná, így dzsippel közelítjük meg. A szántóföldek mellett áll a birkaistálló. A hodályban a saját hangunkat sem halljuk az újszülöttek bégetésétől. Egyikük két órával érkezésünk előtt jött világra, még a földön húzza maga után a hátramaradt köldökzsinórt.

Szabadon mozgó

Tagbaszakadt fogvatartott felügyeli a birkákat, ám olyan gondosan bánik a kisbárányokkal, mintha a sajátjai lennének. Megtudjuk tőle, hogy tavaly huszonkilenc kisbárány született, és a telepen összesen kétszáz juhot nevelnek. Elmeséli, hogy kifejezetten szeretett volna a gazdaságnak ebbe a részébe kerülni, mivel kinti életében is állattenyésztéssel foglalkozott. Rákérdezek, milyen érzés levezetni és végigasszisztálni egy komplett szülést, ő pedig flegmán válaszol: „Az ellésnél nincs különösebb feladatom, elvétve fordul csak elő, hogy az anyába bele kell nyúlni.”

Aztán arról beszélgetünk, mivel telik egy napja. Ötkor kel, kisétál, ellenőrzi az állatokat, etet, itat, almoz, s ha arra kerül a sor, segít az elleni készülő juhoknak, majd megebédel, visszasétál a birkákhoz, és ismét csak végigjárja az istállókat.

„Nem szokásom elnevezni az állatokat, viszont van kettő, amelyik kedves nekem. Az egyikük már nagyon öreg, kezes bárány, a másik pedig nemrég született s fekete a feje. Nagyon szelíd, barátkozós fajta, ezért nőtt hozzám” – mondja az elítélt. Hozzáteszi, az újszülöttek néha segítségre szorulnak, mert előfordul, hogy az anyák ellökik maguktól, és nem táplálják a kicsiket. Ilyenkor üvegből etetnek, aztán két-három napon belül kiderül, hogy a kisbárány elhagyja magát, vagy inkább életben akar maradni.

Átsétálunk a pulykatelepre, ahol lábzsákot kapunk, hogy véletlenül se fertőzzük meg az állományt. „Sterilen kell tartani a nevelt szárnyasokat, és oltásokat is kapnak, mert alacsony szinten kell tartani az elhullási arányt. Előnevelt pulykák kerülnek ide, majd nagyjából húszkilósan szállítják át őket a feldolgozó üzembe, ami már a telepen kívül esik” – tájékoztat a pulykákkal dolgozó elítélt, aki egyébként szakács. A nyakában „Szabadon mozgó” feliratú kártya lóg. A megjelöléssel kapcsolatban elmondja, a fogvatartottakat egytől-ötig terjedő fokozatokba osztják be, ennek alapján mozoghatnak a zárkájukon kívül.

„Ez egyfajta bizalmi kérdés – avat be a rendszerbe. – Az egyes fokozat a legenyhébb, tehát viszonylag nagy szabadságot kap az intézeten belül az, akit ide sorolnak. Aki pedig szabadmozgó, az kártyát kap, amit mindig viselnie kell, és így őrök felügyelete mellett közlekedhet a munkaterület és a zárkája között. Ezen kívül vannak hazajárósok is, akik meghatározott időtartamra elhagyhatják a börtönt.” Büszkén hozzáteszi, hogy a karácsony előtti héten volt „eltávon”, majd azon sajnálkozik, hogy az ünnepekre sajnos nem hagyhatta el Nagyfát. Kissé szerencsétlenül esik szabadulásának időpontja is, ezért úgy alakult, hogy még az idei karácsonyt is bent tölti.
Mire kell a legjobban odafigyelni a szárnyasok gondozásakor? – kérdem tőle miközben vasvillával próbálja visszaterelgetni az ólba a szökni próbáló állatokat. „A pulykák kisebb korukban, amikor fáznak, egymásra fekszenek, hogy melegen tartsák magukat. Ilyenkor viszont sajnos előfordul, hogy az egyik agyonnyomja a másikat. Ezt nem szabad hagyni” – feleli rövid gondolkodás után.

A gépműhely felé vesszük az irányt. Útközben látjuk, ahogy egy csapat elítélt sétál az ebédlő felé. Minden lépésüket az őrök szigorú tekintete kíséri. Viselik a nyomasztó, szürke-kék csíkos rabruhát, körülöttük szögesdrót-tenger, ám valahogy még sincs olyan érzésünk, mintha egy börtönben sétálnánk. E furcsa gondolatot a szerelőhangárban dolgozók csak erősítik bennünk. Egyikük elmondja, egész nap a gépek körül dolgozik, kihozzák neki az ebédet, munka pedig mindig akad, még télen is. Az intézetnek ezen a részén van kovács- és esztergályos műhely, de itt javítják a meghibásodott traktorokat és mezőgazdasági gépeket is.

„Szeretek itt dolgozni, jobb itt lenni, mint a zárkában ücsörögni naphosszat. Itt nem úgy tekintenek ránk, mint a rabokra, mert dolgozhatunk, hasznosan tölthetjük a napjainkat, és gyorsabban telik az idő is. Egyébként a kinti életemben is ugyanezt csinálom, mivel libatelepet működtetek, ami pontosan ugyanilyen teendőkkel jár” – ecseteli az elítélt.

A beszélgetésbe egy másik fogva­tartott is bekapcsolódik, akinek viszont új a helyzet, mivel ő a börtön falain kívül az építőiparban dolgozott. Szerinte az itt élők nem barátkoznak egymással, hiszen az ember „a haverjait nem a börtönben szerzi”.

Aztán szó esik a műhelyen kívül eltöltött időről is, és így kerül képbe az intézetben dolgozó lelkész. „Református vagyok, de nem gyakorló hívő. Mivel itt bent rendszeresen tartanak istentiszteletet, el szoktam menni, de különösebb pluszt nem ad, inkább csak azért megyek, mert addig sem a zárkában ülök. Van köztünk olyan is, aki soha életében nem járt ilyesminek a közelében, most viszont van rá lehetősége, és kíváncsi” – veszi át a szót egy újabb elítélt. Ám rögtön a szavába vág a mellette álló. Igaz, ő csak egyszer vett részt istentiszteleten, de az sokat adott neki, ahogy szerinte másoknak is. „Egyáltalán nem vagyok hívő, de az itteni lelkészt nagyon szeretem – replikázik. – A beszédeiben sok gondolat van, ami olyan, mintha nekem szólna, számomra is van üzenete. Vannak a Bibliában olyan részek, amiket jó hallgatni. Segít a túlélésben.”

Egy ágy, meg egy kis szekrény

„Ezek az összetevők mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az elítéltek elkerüljék az esetleges bűnismétlést – kommentálja az elhangzottakat Bozó Bea. – Minél több fórumon érintjük meg őket a különböző programokkal, annál nagyobb ennek az esélye.”

„A fogvatartottak foglalkoztatásánál két külön kategóriát különböztetnek meg, a munkáltatást és az oktatást – ecseteli Kádár-Német Róbert alezredes. – Utóbbit jelenleg nyolcvan fő veszi igénybe, az általános iskola hetedik osztályától a szakközépiskola tizedik osztályáig. A foglalkoztatás kategóriába a munkán túl sok minden beletartozik, például különböző szakkörök, angol-német önképző kör, zenélési lehetőség, énekórák, de aki akar, sakkozhat és pingpongozhat is.”

Ahogy kifelé sétálunk, az ünnepnapok kerítésen belüli szokásairól, a mögöttünk hagyott karácsonyról esik szó. Ilyenkor az elítéltek napjuk nagy részét a zárkájukban töltik, vagy különféle szabadidős tevékenységeket végeznek, például süteményt készítenek illetőleg előadást szerveznek a kultúrteremben. Bozó Bea megjegyzi, szinte minden intézetben nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a fogvatartottak nyugalomban tölthessék az ünnepeket, hiszen számukra az évnek ezek a legnehezebb időszakai.

Bár személyes tapasztalatunk nincs e tekintetben, mégis úgy érezzük, a nagyfai intézet különbözik a klasszikus börtönöktől. Természetesen egyikünk sem szeretne akár csak egy napot is fogvatartottként eltölteni egy zárkában. Legyen szó bármilyen empatikus közösségről, már önmagában a társadalmi elkülönítés érzése is a bűnhődés sajátos formáit idézi elő.

Ennek ellenére, Nagyfán különleges légkör uralkodik, minden bizonnyal a gazdasági, közösségi munka és a sokrétű foglalkoztatási rendszer miatt. Ebben az alezredes is megerősít, hiszen a munka mindenképpen hasznos. „Szabadulás után könnyebben illeszkednek vissza a rabok a társadalomba, és elképzelhető, hogy munkát is gyorsabban kapnak az itt szerzett szakképesítésnek köszönhetően” – hívja fel a figyelmet Kádár-Német Róbert.
A különleges nagyfai miliőre Bozó Bea is rávilágít. Elmondja, tavasszal és nyáron, amikor zöldbe borul a gazdaság, és érik a gyümölcs, szinte hívogatja az embert a környék, hogy tegyen egy sétát a szántóföldek között.

A rabság viszont rabság.

Még akkor is az, ha az elítéltek a szigorú felügyelet mellett akár szabadon is közlekedhetnek a területen belül.
Az intézmény sajtóreferense szerint az, hogy valaki egy telepen belül önállóan mozoghat, nem meríti ki a szabadság fogalmát. „A földeken végzett munka az elítéltek számára azt jelenti, hogy őrök figyelik őket, mindenhol drótkerítés feszül, és percre pontosan be van osztva a napjuk” – hangsúlyozza Bozó Bea, aki úgy látja, iszonyú különbség van a kinti és a benti lét között.

A fogvatartottnak ugyanis van egy ágya, meg egy kis szekrénye, ahol minimális dolgokat tarthat, így gyakorlatilag ennyi a magánélete. „Ebben az az igazi büntetés – folytatja –, hogy a többiekben a saját rossz tulajdonságai­dat látod viszont mindennap. Persze, a szellemed szabad, olyan értelemben, hogy írhatsz, olvashatsz újságot, és dolgozhatsz. Viszont amikor reggel kinyitod a szemed, azt látod, hogy vadidegenekkel élsz együtt egy cellában, vasrácsok mögé zárva. Ezt az érzést pedig nemhogy a nagyfai légkör, semmi sem tudja ellensúlyozni.”

Címke:   Nagyfa börtönélet foglalkoztatás