Eprecske a börtönből

Szerző: Leidinger Árpád / Ökotárs Alapítvány

Link: http://evfaja.okotars.hu/fa/2010/eprecske-bortonbol-galgaheviz

Dátum: 2014.09.08.
A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet az idei Szent Adorján-nap alkalmából csapatzászló kitüntetésben részesült. Az ünnepre egy kiadványt jelentettek meg, melyben a börtönben kikelt fáról, Eprecskéről mesélik el, hogyan is jelölték 2010-ben az év fájának.

A szabadság és élni akarás fája, Eprecske (ahogy később barátai elnevezték) egy börtön udvarán látta meg a napvilágot, pontosabban a szűk, falakkal körbezárt börtönudvar homályos derengését. Őt nem a gólya hozta, de néhányan tudni vélik, hogy egy galamb pottyantotta el, aki az egyedüli olyan látogató a börtönben, aki engedély nélkül érkezhet, és szabadon távozhat. Talán csak a szerencsének, talán későbbi barátjának, a szélnek köszönhette, hogy nem az udvar nagy részét uraló, nyáron forró, télen fagyos betonra esett (ami számára egyenlő lett volna a halállal), hanem az egyik sarokban régről meghagyott földszigetre. Persze a madarak így sem adtak neki sok esélyt az életben maradásra. Többségük úgy vélte, hogy Eprecske is a többi elpottyantott és elhaló mag sorsára jut, s amikor tavasszal félszegen kidugta fejét a földből, szánakozva súgták egymásnak, hogy bizony jobb lett volna neki, ha meg sem születik.

De Eprecske – tán, mert fel se fogta, hogy egy börtön lesz az otthona – nem szomorkodott, s a sajnálkozóknak büszkén felelt. – Ne sajnáljatok, hisz nem vagyok én se árva, se magányos. Föld Anyánk engem is táplál, nevelőm a Nap, dajkáim a Hold és a csillagok, játszótársam a szél. Láthatjátok, nem vagyok egyedül, nincs miért búslakodnom.

A madarak meglepődtek, hogy mekkora életszeretet van a kis hajtásban, és attól kezdve tisztelettel néztek rá. Az első év vidáman telt. Barátja a szél, hol táncot járt vele, hol meséket regélt neki, s ha elálmosodott, lágyan álomba ringatta. Így Eprecskét nem zavarta, hogy börtönben van, és szerencsére a jelenléte sem zavart senkit. Van egy meglepetésem a számodra barátom! - súgta egyik nap titokzatosan fülébe a szél, és a következő pillanatban már ki is surrant a falak közül, magára hagyva a csodálkozó fácskát. Eprecske nem tudta mire vélni a szél furcsa viselkedését, s miután percek múlva sem történt semmi, úgy gondolta barátja csak csúf tréfát űz vele. Hirtelen azonban valami furcsa, soha nem hallott zene csapta meg a fülét a falakon kívülről. Életében nem hallott még ilyen szép muzsikát. Lenyűgözve figyelt, majd elkezdte ringatni vékony törzsét a dallam ütemére. Pár perc múlva aztán elhalkult a zene és a szél visszatért hozzá. – Na hogy tetszett? – kérdezte izgatottan. – Gyönyörű volt! – áradozott Eprecske. Nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen szép muzsika a földön. Áruld el kérlek, ki játszotta e gyönyörű zenét? – Hát én – felelte büszkén a szél, miközben táncba kezdett a betonról felkapott porszemekkel. A kinti fák leveleit zizegtettem. – A kinti fák leveleit? - kérdezte csodálkozva Eprecske. – Igen, a testvéreid leveleit. – Hát vannak testvéreim?! - ujjongott Eprecske, de a következő pillanatban már szomorúan horgasztotta le fejét, mert most tudatosodott benne, mit jelent börtönben lenni. Soha nem láthatom őket, keseregte, s attól kezdve egyre csak sírdogált. Hiába próbált táncolni vele a szél, hiába énekeltek neki a madarak, ő egyre csak a fölé meredő komor falakat bámulta, melyek elválasztották testvéreitől. Az egyedüli vigaszt az jelentette számára, ha barátja megzizegtette a kinti fák leveleit, de amikor elfáradt a szél, és abbamaradt a szabadságot jelentő muzsika, csak még nagyobb lett a bánata.

Ahogy múlt az idő, és Eprecske serdülni kezdett egyre több fényhez jutott, így egyre gyorsabban, egyre magasabbra nőtt s egyre csak azt kezdte számolgatni, mikorra éri el a falak tetejét. Minden erejét összeszedte, s próbált mind magasabbra nyújtózkodni, hogy kitörhessen, hogy elérhesse az eget.  Az udvar sarkában állt egy őrtorony. Innen, és egy falra szerelt kamerán keresztül figyelték a börtönudvar rendjét. Amíg Eprecske kisebb volt, nem vettek róla tudomást, tán észre se vették. Ám mikor felöltötte első igazi lombkoronáját, zavarni kezdte a kamera látóterét. Hiába súgta a szél, hiába figyelmeztették a madarak, hogy maradjon szerény, ne nőjön nagyobbra.

Hamar fel is hívta magára a figyelmet, s mint mindenki, aki szembehelyezkedik a börtön rendjével, ő is megkapta a magáét: leveleit letépdelték, ágait letörték, visszavágták, hogy ne zavarja se az őrtornyot, se a kamerát. De ő nem adta fel, s a következő évben új hajtásokat hozott, még nagyobbakat, még szebbeket. Büszkén tárta szét ágait, hogy megpihenhessenek rajta a madarak, s vígan rezgette leveleit – így üzenve kinti testvéreinek: hamarosan látjuk egymást. Öröme azonban nem tarthatott sokáig, mert kisvártatva ismét előkerültek a fűrészek, metszőollók, s Eprecske megcsonkítva, legyengítve várta a nyárral érkező kínzó forróságot. A madarak szíve majdnem meghasadt a látványtól, s a szél is keservesen felzúgott. Csak a szürke beton nevetett gúnyosan. Itt ő az úr, mondta fölényesen, és egyre csak ontotta magából a forróságot a haldokló Eprecske felé. Bár a szél egész nyáron hűsen simogatta, bizony kétséges volt, hogy életben marad-e.

Eljött a tavasz, a kinti fák már mind rügyezni kezdtek, de Eprecske semmi életjelet nem adott. Már kezdtek lemondani róla barátai, amikor egy szürke esős hét után apró zöld hajtások jelentek meg elgyötört testén. – Eprecske magához tért! – vitte vidáman a hírt a szél. – Eprecske él! – csiripelték a madarak, és valóban: Eprecske pár nap múlva már új ruhában tündökölt. – Szebb vagy mint valaha – bókolt kedvesen a szél. – Köszönöm – válaszolt Eprecske, és illedelmesen meghajtotta fejét. Tudod, – tette hozzá sejtelmesen – idén akkora lombom lesz, hogy bátran elbújhatsz benne, ha pihenni vágysz. – Ugye nem akarsz még nagyobbra nőni? – kérdezte ijedten a szél. Hisz tudod…! – Tudom, a kamera meg az őrtorony…, de ne félj, idén tán gyümölcsöket is hozok. Mézédeseket, melyből megkínálom az őröket is, s a lombkoronám lehet, zavarja majd a kamerát, de cserébe hűs árnyékot biztosít majd kárpótlásként. Meglásd,nem lesz baj! – felelte bizakodva Eprecske. – Hát, úgy legyen – súgta a szél lágyan, miközben próbált mosolyogni, hogy leplezze szomorúságát, mert tudta: a börtönben más szempontok alapján döntenek. Legnagyobb bánatára hamarosan beigazolódott, amitől tartott. Az egyik őr jelentette a parancsnoknak, hogy az a makacs eperfa, amelyet már tavaly is vissza kellett vágni, most még nagyobbra nőtt, és emiatt nem lehet tisztességesen belátni az udvar minden szegletét. Másnap már kora reggel egy kisebb bizottság vizsgálta: mi legyen a fával.

Eprecske bár nem értette, miről pusmognak, de azt sejtette, hogy róla esik szó. Most itt az idő, hogy elkápráztasson mindenkit – gondolta, és amennyire csak tudta széttárta ágait, leveleit kedvesen zizgette, és törzsével is ringatózni kezdett. Jaj, ha tudta volna, hogy pont az ellenkezőjét éri el ezzel. Egész szép kis fa – mondta az egyik bizottsági tag, miközben Eprecske törzsét kezdte méregetni, aki erre büszkén kihúzta magát. Kár, hogy ki kell vágni – folytatta volna, de a szél olyan süvítésbe kezdett, ami elvitte a szavakat, így Eprecske nem hallhatta a súlyos ítéletet. – Mit mondtak? Mit mondtak? Ugye szép voltam? – kérdezte izgatottan barátját.  – Gyönyörű voltál – válaszolta a szél elcsukló hangon, és gyorsan elsuhant, hogy ne lássa Eprecske, amint könnybe lábad a szeme. Aznap nem is ment vissza Eprecskéhez. A háztetőket járta búslakodva, és azon tűnődött mi a jobb: ha felkészíti Eprecskét a halálra, vagy ha titkolja előle, s megpróbálja utolsó napjait még boldogabbá tenni.

Másnap elgyötörten és szomorúan tért vissza Eprecskéhez, de bánatát mosollyal próbálta leplezni. – Hol voltál? – vonta kérdőre szigorúan Eprecske. Már kezdtem aggódni miattad. Csak nincs valami baj? – A szél nem felelt. Nem tudott mit mondani. Inkább lágyan ringatni kezdte Eprecskét. – Gyere, táncoljunk – nyögte ki zavartan, azt remélve, hogy Eprecske nem faggatja tovább. De Eprecske megfeszítette magát, s a szél csak néhány levelét tudta megzizegtetni. – Ismét meg fognak csonkítani. Igaz? –  A jó barát nem felelt. – Ki fognak vágni? Ugye ezt mondta az az egyenruhás férfi? – A szél ismét csak hallgatott, de Eprecske ebből is tudta a választ. Percekig csak némán, összeölelkezve álltak, végül Eprecske törte meg a csendet. – Megteszel nekem utoljára még valamit? – Bármit. – Szeretném, ha kicsavarnál a földből. – Bármit megteszek, de ezt ne kérd tőlem. – Szeretnék méltósággal meghalni, mint a hatalmas, égig érő erdei fenyők, akiket a tomboló vihar dönt le lábukról. De… hátha csak visszavágnak és jövőre, úgy, mint eddig is… Jövőre újra kihajtanék. Igen, talán… és újra megcsonkítanának. Igen, biztos. Értsd meg, a növekedés, az élni akarás belém van kódolva. De ez nem élet. Nem tudom megállni, hogy ne nyújtózkodjam a nap felé, a szabadság felé. Egész életem börtönben töltöttem, legalább hadd haljak meg büszkén, mint a szabad testvéreim. Nem akarom, hogy hideg pengék oltsák ki életem vagy kínozzanak évről-évre. Kérlek, tedd meg!… Holnap. De előtte még egyszer… utoljára… segíts kérlek, hogy hallhassam testvéreim dalát.

A szél bólintott s kirepült a kinti fákhoz. Azt mesélik, aznap oly csodásan zizegtették a fák leveleiket, hogy a járókelők, még azok is, akik munkába siettek, megálltak, és hosszan gyönyörködtek benne. De nem ám csak a börtön előtti eperfák zenéltek. Csatlakoztak az útszéli hársfák, a parkokban növő hatalmas platánok és juharok, a kertek gyümölcsfái, sőt még a városszéli erdő tölgyesei is. Aztán elhalkult a zene, és elcsöndesedett a város. Másnap a szél korán ébredt. Igazából nem is feküdt le, csak néha-néha szunnyadt el pár percre. A hajnali váltással együtt bejárta a börtönt, fájdalmasan megzörgette a zárkarácsokat, s még az irodahelyiségekbe is besurrant, felkapva az asztalokon kint hagyott iratokat. Próbált nem gondolni rá, hogy nemsokára legjobb barátja hóhérává fog válni.

Már épp kifelé suhant az épületből, amikor egy különös beszélgetésre lett figyelmes. Az egyik százados mesélte munkatársának, hogy a faluban, ahová költözött, tíz fát ültettek el a hétvégén, és legalább ennyit még elültetnek, ha újabb csemetéket tudnak szerezni. Hirtelen felcsillant a remény. Eprecske megmenekülhet! - futott át a szél agyán a felismerés. Már csak az volt kérdés számára, miként hívja fel a százados figyelmét a tisztek által nem túl sűrűn látogatott hátsó udvaron álló Eprecskére. A százados épp indult volna valahová, de a szél becsapta előtte az ajtót, s egy másikat, amelyik az udvar felé vezetett pedig kinyitott. A százados nem értette mitől támadt akkora huzat, de elindult, hogy becsukja a kinyílt ajtót. Épp odaért, amikor a folyosón kicsapódott a következő ajtó is. Még jó, hogy a többi ajtó lakattal van lezárva! – gondolta, és becsukva a második ajtót is elindult vissza az irodája felé. A szél hiába próbálta visszatartani, hiába próbálta kilökni a harmadik ajtót is, az nem mozdult. A szél egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kikapta a százados kezéből az iratokat, és mindig tovább fújta, amikor az megpróbálta felvenni. Még a rácsos ajtón is átfújta a papírt, s kezdett reménykedni, hisz a százados már a kulcsért kotorászott a zsebében, amikor… – Parancsoljon százados úr! – kapta fel a papírt egy őrmester a túloldalról. – Köszönöm! – vette át az iratot a százados, s immár egy biztos mappába zárta, melyet szorosan magához szorított.

Eközben a házi műhelyből előkerültek a fűrészek, és egy felügyelő két fogvatartottal elindult, hogy eltüntessék az udvaron álló zavaró tényezőt. A szél kétségbeesetten próbált a százados fülébe súgni, csapkodta az ajtókat, ablakokat, szétfújta az elől lévő iratokat, de hiába… elkésett. Egy fájdalmas reccsenést hallott és ekkor hasított belé a felismerés, hogy még Eprecske utolsó kívánságát sem tudja teljesíteni, mert megelőzik a gyilkos pengék. El onnan! Tört ki tajtékozva az udvarra, ahol a kisebb ágak után már épp Eprecske törzsét kezdték fűrészelni. Neeem! Süvöltötte olyan dühvel, hogy beleroppant még az őrtorony egyik lába is. A rabok ijedten ugrottak félre, mert féltek, hogy a megreccsenő torony rájuk omlik.

Az esetet azonnal jelentették, és nemsokára újabb bizottság érkezett az udvarra. Köztük volt a százados is, aki a balesetek megelőzéséért volt felelős. – Az őrtornyot le kell bontani – állapította meg, miután megvizsgálta a tartószerkezeteket. – És ezzel mi legyen? – kérdezte az egyik őr a félig megcsonkított Eprecskére mutatva. Az őrtornyot nem fogja már zavarni – mondta a százados. – De a kamerát egyre inkább zavarja, ahogy növekszik – vágott vissza a buzgó őr. – Az elbontásig senki se mehet az őrtorony közelébe! –- rendelkezett a százados, majd felment a parancsnokhoz, hogy jelentse az eseményeket. Részletesen beszámolt az őrtoronyról, a kameráról és a fáról is, majd miután biztossá vált, hogy a fa nem maradhat, kérte, hadd vigye el a falujába, hátha megmarad átültetés után. A parancsnok szigorú volt, de emberséges, így engedélyt adott a fa kiásására, sőt utasításba adta, hogy közben különös figyelmet fordítsanak a gyökerek épségére. Így szabadult Eprecske a börtönből, és vált a szabadság és élni akarás szimbólumává. Új otthonában egy év után új hajtásokat hozott, s bár ezek még nem voltak olyan szépek és nagyok, mint a korábbiak, de ha valaki arra jár, ma is hallhatja, mily boldogan zizgeti leveleit, és ringatja törzsét, amint táncot lejt a széllel, aki örökre barátja maradt.

A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. számú objektumában a műhelyudvaron, a KÜ/5 számú őrtorony alatt lévő „műhelykertben” 2003 tavaszán egy eperfa (latin nevén: Morus) husáng kezdett nőni. A mag valószínűleg a Fővárosi Bíróság Markó utcai épülete előtt álló eperfákról jutott a börtönudvarra galambok közvetítésével, melyek a börtönudvarra néző zárkák ablakain a fogvatartottak által rendszeresen kidobált kenyérhéjak miatt gyakori látogatók a börtönudvaron. A gyorsan növekedő fát néhány év után biztonsági okokból visszametszették, amit minden évben megismételtek. 2008-ban a fa kivágása mellett döntött az intézet vezetése, mivel az zavarta az udvar rendjét figyelő kamera látóterét, de ugyanekkor a műhelyvezető a KÜ/5 számú őrtorony tartószerkezeteiben bekövetkezett állagromlást jelentett. A statikai vizsgálatot követően az őrtornyot lebontották. A torony alatt növekvő fát 2008 tavaszán L. Á. bv. százados, az intézet munkavédelmi vezetője – parancsnoki engedéllyel – kiásatta és a galgahévízi ökofaluban ismét elültette. Eprecskét, ahogy a faluban elnevezték, az elmúlást és feltámadást jelképező Esthajnal utcában a bőséges termést szimbolizáló „bőség asszonya” szobor mellé ültették. Eprecske 2009-ben új hajtásokat hozott, melyeket 2010-ben megsokszorozott.

A fa adatai
 
Fa elhelyezkedése: Pest megye, Galgahévíz, Ökofalu, GPS N 47°36,293' E19°31,248'
Faj: eperfa (morus)
Kora: 6-8 év
Magassága: 3 méter
Törzskerület: 22 cm


Címke:   Fővárosi Bv. ünnep növény