Fegyelem és kegyelem

Szerző: Sytka / megmondoka.blogspot.hu

Link: http://megmondoka.blogspot.hu/2014/12/fegyelem-es-kegyelem.html

Dátum: 2014.12.18.
Szóval, börtönben jártam. Elképzelésem, az persze volt. A fejemben elkényeztetett rabokat láttam, akik kondizhatnak, mozifilmeket nézhetnek, és persze nem dolgoznak - s mindezt az én, azaz az adófizetők pénzéből. Durva beszólásokra és magatartási zavarokra, végtelenül lehangoló folyosókra és morcos őrökre számítottam. Nos, a Debreceni Büntetés-végrehajtási Intézet legalábbis nem ilyen volt.

A börtönökről mindenkinek megvannak az elképzelései, de ha a téma szóba kerül egy beszélgetésben, rövid idő alatt elhangzik majd az a megjegyzés, hogy a bent lakóknak arany életük van a kintiekhez képest. Nyilván, egy látogatás nem dönt el semmit, de az első benyomásaim őszintén szólva nem ilyenek voltak.

A börtön területére bekerülve, amit a sokféle biztonsági rendszer és kapu átlépése után megpillantottam, az egy nagyjából másfél négyzetméteres keskeny, vasráccsal elkerített sáv volt, ahol egy lepukkant fapadon egy fiatalember üldögélt. A papírjait intézték, s addig is biztos helyen akarták tudni. Sokáig valószínűleg nem ülhetett ott, de nézni is borzalmas volt a szűk helyet, ahol szó szerint egy lépésnél többet nem lehetett mozogni: egy állatkerti ketrecben jóval több mozgásteret biztosítanak a fogvatartott jószágnak, mint amit itt láttam.

Azután egy tágasabb területre léptünk be, ahol arra lettem figyelmes, hogy a rabruhában szembejövő fogvatartottak mind vödrökkel, munkaeszközökkel sétálnak felénk - láthatóan valamilyen fizikai munkát végezhettek a börtönben. Egyszóval, dolgozó és aktív férfiakat láttam, az addig elképzelt tespedő és DVD-t bámuló izmos srácok helyett, akik ha léteztek is, nem kerültek a szemünk elé.

Természetesen nem katasztrófaturistaként érkeztem oda, hanem egy református börtönlelkésszel, és néhány más, börtönmisszióban jártas testvéremmel, hogy karácsony apropóján kicsit foglalkozzunk a fogvatartottakkal és a szigorú szabályoknak megfelelően egy kis ajándékcsomagot adjunk át nekik.

Egy ilyen látogatás során történnek olyan dolgok, melyek nem a szavak szintjén zajlanak, mégis sokat mondanak a bentlakók lelkiállapotáról. Amikor az egyik csoporttagunk rázendített egy énekre, a női elítéltek közül volt, aki másodperceken belül sírva fakadt. Később mások is követték a példáját, vagy éppen az elhangzott üzenetek és élettörténetek ütötték szíven őket. Olyan érzésem volt, mintha ezek az emberek már ezer év óta nem éreztek volna ilyesmit, amin nincs mit csodálkozni, hiszen az őrségtől és a rabtársaktól nem valószínű, hogy ilyesfajta élmények érnék őket. Persze nem mindenki érzékenyült el, akadtak olyanok is, akik üveges tekintettel néztek maguk elé, mások arcán inkább a közömbösség, megint másokén az öröm jelent meg. A börtönistentisztelet végén átadtuk az ajándékcsomagokat, és bevallom őszintén, jó érzés volt látni, hogy ezek a társadalom által már leírt emberek odajöttek velünk kezet szorítani, és boldogan újságolták, hogy az ajándékok közül egyes darabokat hogyan fognak átadni majd a gyermekeiknek, ha azok esetleg még karácsony előtt meglátogatják őket.

Kemény dió ez a börtön dolog. Garázdaság, nagyértékű lopás, zsebtolvajlás, csalás, csoportos erőszak és még ki tudja mennyi szörnyűség szellemi terhe nyomja ezeket a falakat, és nyomja a közöttük lakók lelkét egyaránt. Persze azért legyünk igazságosak: ők az elkövetők, nem az áldozatok. Többségük borzalmas dolgokat művelt, megkárosított, rosszabb esetben megsebesített másokat, amire nincs mentség. Ám miközben sajnálatot éreztem az áldozataik iránt, egyszerűen nem tudtam leküzdeni azt a sajnálatot sem, amit az elkövetők felé éreztem. Ha Isten szemével próbálom nézni magam, én is elkövető vagyok, azaz bűnös - mégis az elítélő pillantások helyett inkább a kegyelmet vélem felfedezni Isten tekintetében. De ha ezzel a meg nem érdemelt "kegyelmes szemüveggel" is látom őket, vajon van esélyük ezeknek az embereknek arra, hogy újat kezdjenek?

Azt mondják, ha valaki egy ilyen helyen éveket eltölt, rosszabb állapotban jön ki, mint ahogy bejutott. A társadalom egy börtönbe került embertől semmi jóra nem számít. Nem kívánja, hogy megváltozzon, nem kívánja hogy új ember legyen, csupán azt akarja látni, hogy példás büntetést kap. S ha ez megvan, a társadalmi tudat nyugtázza az eseményt, a büntetett előéletűt pedig száműzi, kiírja a közös tudat forgatókönyvéből. A börtönlelkész azonban az árral szemben úszik. Naponta látogatja a fogvatartottakat, mert még hisz abban, hogy a megérdemelt büntetés bár szükséges, de nem az utolsó szó. Egy emberi életnek lelkileg nem feltétlenül kell a börtönben véget érnie. Kutyából még lehet szalonna, ha a lihegve öldöklő Pál az evangéliumért meghalni képes Pállá válhatott - ehhez azonban igazi találkozás kell Krisztussal. Több a lelkifröccsnél, több a börtönkarácsonynál, egy kis lelki fellángolásnál. Egy társadalmilag leírt, nulla támogatást kapó embernek ez keserves menet, és ahogy elnéztem, a rabokat lelki útjaikban támogató lelkésznek is az. Van értelme ennek?

Címke:   Debrecen vallás misszió ünnep