Vakok és fogatlanok világa

Szerző: Fazekas Tamás / helsinkifigyelo.blog.hu

Link: http://helsinkifigyelo.blog.hu/2014/12/02/vakok_es_fogatlanok_vilaga

Dátum: 2014.12.02.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete szerint embertelen bánásmódnak minősül a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés, amely megfoszt a szabadulás ésszerű esélyétől. Vajon a – házelnök szavai szerint – „strasbourgi idiótáknak” a „felháborító döntése” (©miniszterelnök) csakis a saját szórakozásukra és az igazságszerető emberek bosszantására született volna?

A strasbourgi bíróság fontos lépést tett a jogállami büntetések humanizálása felé. Rögzítette, hogy ugyan lehet élete végig börtönben az elkövető, de emberi lénytől nem vehetjük el igazságosan a reményt, vagyis nem semmisítjük meg emberségében (jogi értelemben: emberi méltóságában) – minderről korábban már részletesebben is írtunk. Nem az áldozatok és a túlélő családtagok jogai versenyeznek tehát a bűnösök jogaival. Az ítélet nem a bűnről, hanem a büntetésről rendelkezik, a modern büntetési rendszerről, amelyet egy demokratikus, az emberi jogokat tiszteletben tartó jogállam tart fenn és a büntetésről, amelyet végrehajt.

Teljesen természetes, hogy az élet és a halál kérdései jellemzően megosztó (és nem csak jogi) problémák, s így szinte mindenkit foglalkoztat az abortusz, halálbüntetés és eutanázia dilemmája. Ezek a témák hatalmas indulatokat váltanak ki a világon mindenütt. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy egy gyilkosság áldozata hozzátartozójának első természetes érzése a lehető legsúlyosabb büntetés iránti igény, vagyis a bosszú, a „szemet-szemért, fogat-fogért” zsigeri igazsága: a bosszúszomj pillanatok alatt tud felülkerekedni még a leghiggadtabb elemző logikán és legszeretőbb neveltetésen is.

Egy gyilkosság következménye a család gyásza mellett a társadalom jogos felháborodása is. Kérdés, hogy a felháborodást követően a társadalom milyen válaszokat adjon a legbestiálisabb bűnökre? Mi a magánbosszú és a törvényes büntetés viszonya – megölhetem-e anyám gyilkosát? Mi lehet a legsúlyosabb büntetés, és milyen cselekményekért jár a legsúlyosabb büntetés – vagyis mit kezdjen a gyilkossal az állam?

A jogrendszerek előtti időkből és a jogrendszerekkel párhuzamosan mindig is létezett egyfajta magán-igazságszolgáltatás. Ahogy a történelem során az állam fokozatosan erősödött, egyre inkább magához ragadta az erőszak alkalmazásának monopóliumát, és egyben megtiltotta az erőszak alkalmazását a magánembereknek – vagyis a büntető igazságszolgáltatást az államok sajátították ki. Amíg az ókorban fontos szerep juthatott a bűncselekmény áldozatának vagy családjának akár az ítélet végrehajtásában is, s amíg a középkorban része volt a mindennapi életnek a párbaj, ahol a győzelem szolgáltatta az igazságot, vagy az istenítélet, ahol mennyei jelet tulajdonítottak a megkínzott bűnös nem gyógyuló sebeinek, addig a modern állam büntető igazságszolgáltatása előre meghatározott bűncselekmények miatt, szabályozott jogi eljárás során, törvényes büntetés kiszabására törekszik, s az önbíráskodás jogállamokban általában bűncselekmény.

1. Az emberölés emberölés volt 2500 és 700 éve, és az ma is. Az első eldöntendő kérdés számomra inkább az, hogy ki hajtsa végre a büntetést – az állam a maga hivatalos szervei által, vagy az állam polgára, személyesen, magánúton? A vérbosszú ma is köztünk él, akár ősi szokásjogi kereteken belül, teljesen átlagos emberek között is Albániától Afganisztánon át egészen Írországig vagy Olaszországig, és létezik a bűnözői szubkultúrákban is. A vérbosszún kívül minden egyes társadalom ismeri a bosszút kisebb vagy nagyobb mértékben: bizony a szemet-szemért, fogat-fogért elv (ius talionis, vagyis a tálió elve) iránti igény a magyar társadalomban ma is létezik.

A szicíliai vendetta, a rido, vagyis a Fülöp-szigeteki vérbosszú, valamint a gjakmarrja (a hírhedt albán vérbosszú – más, témába vágó kérdések mellett például  itt  olvashatunk róla) ugyanakkor sokkal inkább egyfajta törzsi szokásjogra hasonlít, és nem sok köze van a modern joghoz. Racionális vitát tálióról folytatni bajosan lehet, azt egy társadalom vagy elfogadja, vagy sem. Szinte lehetetlen egyedül érvényes morális érveket felhozni például annak a szülőnek az 1984-es esetéről, aki a gyermekét elrabló és megerőszakoló támadót egy amerikai reptéren, szállítás alatt agyonlőtte. Még az is kevésnek bizonyulhat, ha az azzal az esettel érvelnénk, amikor egy megölt gyerek apja a gyilkos helyett egy másik embert lőtt agyon. Meggyőződésem, hogy a vérbosszú, különösen az intézményes formája nem megnyugvást ad a sértettek családjainak, csak további vérbosszút és ártatlanok, tipikusan családtagok halálát eredményezi, s végül akár népirtásba is torkollhat. Ezért a bosszút a társadalmi rend védelme érdekében egyszerűen tiltani kell.

2. A legsúlyosabb, jogállamban kiszabható büntetés a halálbüntetés, amikor az állam szabályok alapján elveszi az életet, ma is népszerű és időről időre kampányolnak visszaállításáért Magyarországon is. Ezzel együtt a halálbüntetésről már folyhat racionális vita, hiszen ez mégiscsak állami szankció, szabályozott jogi eljárás keretei között döntenek róla és hajtják végre. Bestiális gyilkosságok esetén, ártatlan gyermekek megölésekor vagy mit sem sejtő járókelők elleni végzetes támadások után különösen erősek a kivégzéseket követelő hangok. Azonban ennek a büntetési nemnek a visszaállítása veszélyes eszközt ad az állam kezébe, hiszen a gyakorlat szerint korántsem csak bestiális gyerekgyilkosságok miatt és nem csak a tálió elv alapján öletnek meg elkövetőket a bíróságok. Agyonlövik például a drogkereskedőket vagy a korrupt hivatalnokokat Kínában, szexuális bűncselekményekért gyerekeket is kötöttek fel daruval nem is olyan rég Iránban (ahol a „reform” jegyében agyonkövezést már nem hajtanak végre – legalábbis hivatalosan nem), aztán terrorizmus vádjával 2013. elején két nap alatt több mint 40 embert végeztek ki Irakban (az országok szabályozásáról például  itt  olvashatunk angolul). Valójában a halálbüntetés mindig is éppen úgy járt politikai és vallási okokból is, mint gyilkosságok miatt. Van ebben egyfajta logika, hiszen miért érdemelne egy gyerekgyilkosánál kevesebbet egy kollaboráns, aki mondjuk hadititkok eladásával tulajdonképpen több tucat családanyát és családapát „irt ki”? Miért lenne kisebb bűne a legalapvetőbb isteni parancsok megszegőjének? Bár a nyugatias kultúrától mára némiképp idegen a hitehagyás büntetése, de más kultúrákban egyáltalán nem ritka, hogy ezért a jogrendszer elvegye az életet, sőt néhol kifejezetten igazságosnak tartják – például a mostanában baráti, nőknek jogosítványt sem adó Szaúd-Arábiában, ahol többek között az istenkáromlás és a szodómia is fatális bűn, amiért lefejezés jár.

Mindenesetre a második világháború óta fokozatosan csökken a halálbüntetést fenntartó országok száma – míg ez a szankció 1977-ben még csak 19 országban volt tilos, mára már 97 államban az. Sőt, 2012-ben az Amnesty International adatai szerint csak 21 országban hajtottak végre hivatalos kivégzéseket. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a nyugati mintájú, ún. „liberális” demokráciákban a halálbüntetés egyre ritkább, vagy a gyakorlatban csak papíron létezik. Japán és az Amerikai Egyesült Államok számítanak csak kivételnek, bár Japánban nem ritkák az egy évnél is hosszabb moratóriumok, és a halálbüntetést mára 18 amerikai államban el is törölték – az utóbbi hét évben hat államban. A jelenség magyarázata nem egyszerű, a japánok halálhoz való sajátos viszonya mellett az USA is egyedülálló a nyugati világban, a speciális fegyvertartási szabályokkal és az emberölések relatíve magas számával. Emellett GDP-arányosan ez az állam költi el a legtöbb pénzt a büntetési rendszerére, évi mintegy 60 milliárd dollárt – és bár lakossága a világ népességének 5%-át teszi ki, minden negyedik embert az USA-ban tartanak fogva. Amerikához képest a mi büntető igazságszolgáltatási rendszerünk nem is túl szigorú.

Az mindenképpen elmondható, hogy a halálbüntetés visszaszorulóban van. Nem csak azért, mert az életet megsemmisítő tévedés nem hozható helyre – elég csak a magyar kriminalisztikai egyik legsúlyosabb esetére emlékeznünk, a móri mészárlásra, ahol olyanokat is jogerősen elítéltek, akik az elkövetéskor a városban sem voltak. S nem is pusztán azért szorul vissza, mert tudományos tény, hogy nincs nagyobb visszatartó ereje a halálbüntetésnek, mint a szabadságvesztésnek. Kétségtelenül vannak e folyamatnak efféle praktikus megfontolásai, de vannak morálisak is, amint talán nem túlzás humanizálódásnak hívni. A büntetési rendszer ugyanis a neki teljes joggal kiszolgáltatott elkövetővel szemben a legteljesebb hatalmi pozícióban lévő állam emberségét és igazságát tükrözi – ehhez képest pedig a halálbüntetés, vagyis az erős állam által a „gyenge” bűnös megsemmisítése éppen az állam legtorzabb arcát mutatja. Morális érvként egyre inkább felmerül az is, hogy a halálbüntetés valójában nem szolgálja az áldozatok családjainak érdekét, az ő helyzetüket ugyanis csak a tényleges és hatékony pszichoszociális támogatás és a valódi kárpótlás teszi jobbá – erről beszél a kevésbé bosszúszomjas hozzátartozók nem elhanyagolható része is. Véleményem szerint az igazságos és humánus büntetési rendszer útja egyenesen vezet ki a halálbüntetés barbarizmusából, bár arról nincs sok illúzióm, hogy ez az út feltétlenül csak egyirányú.

Címke:   EJEB életfogytiglan halálbüntetés