„A barátságomat ajánlom fel nekik” - Az irgalom emberei és a börtön „humanizálása”

Szerző: Kiss Péter / Új Ember

Link: http://ujember.hu/index.php?option=com_k2&view=item&id=26135:%E2%80%9Ea-bar%C3%A1ts%C3%A1gomat-aj%C3%A1nlom-fel-nekik%E2%80%9D

Dátum: 2015.01.11.
Hajlamosak vagyunk könnyen ítélkezni az összetört életű emberek felett. Azok felett, akik bűne nyilvánvalóvá vált, akik megszégyenültek. Különös módon az szolgálja a jóérzésünket, hogy náluk jobbnak tudhatjuk magunkat. Arról, aki börtönbe kerül, a többség általában szívtelenül beszél, és a legrosszabbakat kívánja neki. Pedig ebben a társadalomban nőnek fel ők is, innét távoznak a rácsok mögé, majd évekkel később ide, közénk, sőt talán éppen a mi városunkba, utcánkba, szomszédunkba térnek vissza. Közénk tartoznak, gondjaik a mi gondjaink is.

– „A világosság a sötétségben fénylik” – idézi János evangéliumát Csóti András, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka, majd így folytatja: – Van-e sötétebb hely a börtönnél? Hiszen a lakói életük minden pillanatát korlátok között töltik. Cellák, kerengő, sétaudvar – egy erősen vitatott, totális intézmény nyomasztó helyszínei. Kell, hogy ebbe a rideg világba valaki fényt vigyen: ők a börtönmisszió civil és lelkész munkatársai. Kell, hogy még itt is legyen menedék, ezért ma már minden magyar börtönben van templom, kápolna vagy imaszoba. 2000 óta működik a börtönlelkészi szolgálat, amelynek tevékenységét a börtönök személyzete is hasznosnak tartja, támogatja. Óriási szerepük van ugyanis abban, hogy a fogvatartottak együttműködésére számítani lehessen, és hogy szabadulásuk utáni társadalmi visszailleszkedésükre esély legyen. Böjte Csaba mondja: „Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá.”

Eltöprengek. Hogyan is van ez? Rideg intézményeket tartunk fenn, de megengedjük, hogy ezeket mások vallási megfontolásból „humanizálják”? És hogyan fest ugyanez a másik oldalról, a segítők szemszögéből? Ők milyen érzésekkel lépnek be újra meg újra a börtönökbe? Nem válnak-e akaratukon kívül a szívtelen világ és a totális intézmény cinkosaivá, sőt az irgalmatlan rendszer támogatóivá is? Nem szörnyű-e, amikor egy-egy látogatás után annak tudatában kell távozniuk a börtönből, hogy tisztában vannak vele, pártfogoltjaikra az ő távollétükben hétről hétre megaláztatás, szenvedések várnak? Tudjuk, hogy a magyar társadalom jelentős része mennyire elutasító a börtönlakókkal szemben, hogy milyen nehezen megy át az üzenet: ott is ugyanolyan emberek vannak, mint idekint. Boldogságra vágyók, reménykedők, szorongók, betegek, jobb sorsra érdemesek. Tudom, tudom: és bűnösök. De hát egyikünk sem bűntelen.

Címke:   börtönmisszió vallás hit reintegráció