Testhatárok: hol vagyok én?

Szerző: Kalmár Lalita / Kultúrpart

Link: http://www.kulturpart.hu/tanc/45693/testhatarok_hol_vagyok_en

Dátum: 2015.02.24.
Hányféle testben él egy színész? Hogy mutatkozik meg a táncos teste előadás közben? Milyen dominanciaviszonyok uralkodnak a börtönben?

Jákfalvi Magdolna színháztörténész, kritikus, a Színház és Filmművészeti Egyetem tanára. Fiáth Titanilla pszichológus, kulturális antropológus, börtönpszichológus és rapper. Mindketten meghívott előadói az Átrium Film-Színházban megrendezésre kerülő TEST víziók című konferenciának. Jákfalvi Magdolnát befogadásról, azonosulásról kérdeztem, Fiáth Titanilla pedig a börtönben betöltött szerepekről és az azokat meghatározó külsőségekről mesélt.

Részlet az írásból:


Egy frissen börtönbe került elítélt hierarchiában elfoglalt helyét mennyire határozza meg külseje? Felülírhatók ezek a pozíciók?


Fiáth Titanilla (FT): A magasabb társas pozíció betöltéséhez nem feltétlenül kell izmosnak lenni. Az ún. jógyerekek leginkább a „tűzállóságukkal”, vagyis a személyzetnek történő információszállítás visszautasításával, a „stabilitással” szerezhetnek nevet maguknak. A testméret és a verekedésbeli ügyesség mellett fontos az intelligencia, a bűnözői körökben betöltött pozíció – ki kit ismer, kinek a rokona, barátja satöbbi –, és az anyagi helyzet is. Ezek összessége határozza meg, hogy az adott időszakban, az éppen akkor a körleten elhelyezett személyek körében ki milyen szerepet tölthet be. Mivel az értékelés több dimenzión történik, értelemszerűen gyakran változnak a hierarchiaviszonyok is. Megeshet az is, hogy a csontsoványan bekerülők „kigyúrják magukat”, és ezáltal nő a tekintélyük a többiek szemében:

„Háromszor három zuhanyzó van. Az első sor a menő, a második és a harmadik vannak egymással szemben. Elöl a menők zuhanyoznak. Én mindig hátul vagyok. Pedig az épület talán legnagyobb darab embere vagyok, és ha várok, akkor egy-két percen belül valaki átadja a helyét. Soha senkihez nem volt egy rossz szavam sem, csak megnőttem, és a picik tiszteletből sietnek átadni a helyüket. Fura, de ez van” – mesélte egy kábítószer-használat miatt elítélt férfi, aki a szenvedélybetegségéből adódó soványságát testépítéssel igyekezett megváltoztatni, elsősorban a többiektől való félelem miatt.

Mit értesz az alatt, hogy a nagyobb test a társaktól való függetlenedés záloga?

FT: Az állatvilághoz hasonlóan a testméret, a „hatalmasság” a börtönközösségekben is energiát spórol: sok esetben az erőszakra való hajlandóság és a fizikai agresszióra való képesség puszta jelzése is elegendő ahhoz, hogy egyértelműek legyenek a dominanciaviszonyok. Minél izmosabb valaki, annál kevesebben kockáztatják a sérülés lehetőségét azzal, hogy belékössenek, vagyis hogy olyan verekedést provokáljanak, amelyben alulmaradhatnak. A nagyobb testméret erőt és legyőzhetetlenséget – vagy legalábbis „nehezebben legyőzhetőséget” – sugároz.

Mennyire torzíthatja egy rab önképét az, hogy a környezete a külseje alapján milyennek ítéli meg? A letöltött évek után ez a fajta test általi determináltság mennyire marad meghatározó az adott ember életében?

FT: Nem hinném, hogy börtönspecifikus jelenség, hogy a külsőnk alapján ítélnek meg. A zárt intézetek világára inkább az jellemző, hogy – mivel a fogvatartottaknak egyenöltözetet kell hordaniuk, és korlátozott a maguknál tartható tárgyak köre is, a test válik az egyén önmagáról a nyilvánosság felé küldött üzenetei legfontosabb hordozójává. Sokan – különösen a korábbi kábítószerfüggők – büszkék arra a változásra, amely a drogoktól való tartózkodás, a rendszeres étkezés és a testedzés következtében akár néhány héten belül láthatóvá válik. Jól megfigyelhető a családnak küldött képeken – amelyeket vagy az intézeteket időnként meglátogató hivatásos fotós készít, vagy illegálisan birtokolt mobiltelefonokkal fényképezik –, hogy a kidolgozott test, a „felhízás”, és az ezeket domborító pózok egyúttal azt üzenik a hozzátartozóknak, hogy az elítélt egészséges, és lelkileg sincs „megtörve” a börtönben. A börtön utáni időszakról leginkább azoktól tudok, akik visszakerülnek az intézetbe. Akik civilben is bűnözésből élnek – pl. behajtók, „katonák” –, azok a „munkájukból” adódóan értelemszerűen kint is gondot fordítanak a nagy méretű, izmos test fenntartására. Sokan, akik a börtönben megszállottan figyeltek a testükre, civilben elhanyagolják a külsejüket.

„A börtönben mindennap többször gyúrok, hogy jól nézzek ki – mondta egy heroinfüggő fogvatartott. – Aztán kimegyek, két hét után megint ötven kiló vagyok, de belenézek a tükörbe, és akkor is azt látom, hogy jól nézek ki. A heroin megszépít, másnak látom magam, mint akkor, amikor bebukok, és szembesülök a valósággal”.

A rabok körülbelül hány százaléka képes visszaintegrálódni a társadalomba?

FT: Nehéz válaszolni a kérdésre, mert nem tudjuk pontosan meghatározni, kit tekintsünk „reintegrálódottnak”. Aki nem kerül vissza a börtönbe (bár lehet, hogy kint is bűnözésből él)? Akinek bejelentett munkaviszonya van (de elképzelhető, hogy tovább folytatja a családon belüli erőszakot)? A börtönben egészen sokféle programot kínálunk az elítélteknek az oktatástól a személyiségfejlesztő tréningeken át a szexuális bűnelkövetők vagy drogfüggők speciális programjaiig. Ugyanakkor hiba volna a reintegrációt teljes mértékben a büntetés-végrehajtástól várni. A bűnözés nem egyszerűen pedagógiai vagy pszichológiai kérdés – a társadalom fogadókészségén és az általa nyújtott lehetőségeken alighanem több minden múlik.

Címke:   pszichológus dominancia reintegráció riport