Féner "Börtönében" - Képrabság életfogytig

Szerző: A. Gergely András / Fotóművészet

Link: http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200634/fener_bortoneben

Dátum: 2006.06.01.
"Társadalmi érzékenységű fotográfus" – fogalmaz a kívülálló, s a szakmai közösség nemkülönben. Az életmű nagyobb hányadában, a kiállítások első (és e szempontból jellegadó) húsz évében Féner fotóin emberek sorakoznak: művészek, közéleti kiválóságok, létformatartó cigányok, hagyománytartó zsidók, perzselő sorsú olvasztárok, fényvakságtól megérintett pilóták, hortobágyi látványszereplők… A nyolcvanas évek végétől azonban folytonosan hidegülő formákat látunk, városi tájakat, város-érzést Pepsi-pirosba öntve és tárgyiasult struktúrákba merevedve, az idő fogságában vergődő tónusokat és létkörülményeket.

Féner Tamás ,,arc/kép/más’’-készítő. Arcmások és képképzetek szobrásza. Vizuális antropológus. Pályaképe oly módon képekbe süppedő, hogy valósággal képtelenség róla a képmások nélkül beszélni. Metaforikusan és fölöttébb aktuálisan szólva: képek börtönének életfogytigra ítélt rabja, aki legutóbbi vállalásával épp a börtönök látványvilágát, szinte (önmaga?) vizuális rablétét mutatja föl.

Miért teszi ezt, s hogyan érhető tetten mint elkövető? Írásom nem többről, de nem is szerényebbről szól. Szólni próbál, bárha a szavak szedett-vedettsége talán többet vesz el a képek sűrű sugárzásából, mintha hagynánk őket maguktól megszólalni… A Büntetés című kiállítása (Budapest Galéria Kiállítóháza, 2006. február 23 – március 19.) az ikonográfiai ,,sűrű leírás’’ eszközével dolgozik, amit ,,lefordítani’’, ,,fölolvasni’’ csupán meg-megcsukló retorikával lehet.

Féner Tamás hivatásos beszélő. Sőt, olyan Mesélő, (mint Vargas Llosa regényének főszereplője), kinek vállalt funkciója, életformáló programja, hogy elmondja: miként élnek saját kulturális világukban azok a bennszülöttek, akik önnön szubkultúrájukat nem föltétlenül akarnák kibeszélni, de léthelyzeteik eleve irodalmian beszédesnek tetszenek, így róluk szólva inkább a tudományos visszafogottság kellene, hogy érvényesüljön. Féner fotóin egy pásztor ,,szószátyársága’’ (Hortobágy, 1988), egy öntőmunkás ,,fecsegése’’ (…Ez volt a gyár…, 1986), egy gépmagányra ítélt pilóta (Tükörrepülés, 1981) kommunikációs horizontja (amint a látóhatár végtelen végességének keretén belül megfogalmazza) a ,,szakmaiság’’ ob-jektivált tartalmain túl mindvégig magáról az emberről, az emberlét sajátlagosságáról szólnak. Elsődleges olvasatban egy pusztuló épület-párkányzat (Városi táj, 1995), egy tűzfal (Budapest, 1996), csőrengeteg vagy vonatsín-hálózat (Az idő, 1983–85) is oly módon embertelen, hogy már-már zaklatóan beszéli el az ember hiányát – holott ilyesmi előállítására csakis az ember lehet képes… Ennek képi mondatokká, szinte vádaskodássá parfümálása ugyanakkor épp azt a humanista gesztust tartalmazza, amely nélkül a kor, a lét elvitathatatlan szomorúságainak történetté formálása, antropomorfizálása szinte lehetetlen is.

Féner fölöttébb elkötelezett, vagy tán kérkedően kihívó is az ember nélküli/embertelen világok megszólaltatásával. ,,Ember nélküli város’’ – mondja Budapest-fotóiról azzal a cinkos mosollyal, amely mögött minduntalan ott a remény, hogy annál inkább megérted az ember hiányát, minél súlyosabb és mélyebb az ember alkotta táj pusztító lenyomata. ,,Cinikázik’’ Féner, iróniája sarokba szorító, épp a változtatást szorgalmazó, s csakis arról mesél, mennyire méltatlan az emberlét az ember formálta kilátástalanságok oldaláról nézve. Korkép ez, amely zordabb kórkép inkább, mintsem szelíd figyelmeztetés lenne. Létkiteljesítő elbeszélés, épp a léthiányról és a lehetetlenség-állapotokról.

S lehet-e a vizuális közlésmódok humanitáriusabb változatát hívebben szolgálni, mint az antropológia révén? Féner, aki maga is egyetemi oktatója a vizuális antropológiának, nem a ,,primitívekről’’ készít rövid kalandtúrán lekapott sorozatot, nem a ,,meszszi tájak népeinek’’ pillanatfelvételeit kínálja, hanem saját énünk tükrét tárja elébünk; mégcsak nem is saját társadalmunk ,,primitívjeiről’’ szól, hanem szétmaszatolt értékterű világunk eredendő primitívségét rögzíti, s önnön együgyűségünkről kapunk tőle lenyomatot.

Talán önkényes minősítés, de vélekedésem szerint Féner Tamás börtönfotói rólunk szólnak. A magánzárka kuporgásra is szűk terétől a rácsokkal védett lámpákig, a börtönfolyosó pragmatikus tagoltságától a villamosszékig minden beállítása valamiképp annak struktúráját mutatja tömören, amit a szervezett kiszolgáltatottság antropológiája mutathatna föl, ha interjúk nyelvén szólna. ,,Hangsúlyozom: a képeken elhatározottan nincs ember. A távollevő nyoma – derridai fogalommal trace – hitelesíti számomra jelenlétét’’ – mondja a Szerző magáról a helyzetről. A távollévő ezúttal azonban nem távol van, hanem nagyon is jelen van.

Féner a tárgyak arcát, a dolgok rendjét, a környezet mentális lenyomatait állítja sorozatba, a körülményeket interjúvolja meg, amely mint megoldás épp arra szolgál, hogy vallomásra bírja az elítélt világot. Az elítélt itt most nem a bűnelkövető, hanem az a miliő, amely a kisebb és nagyobb bűnöket a börtönállapotok bilincsével látja el, legyenek azok az őrzött falakon belül vagy akár kívül. Magukról az elítéltekről nem láthatunk egyetlen képkockát sem, a fotókat nem lakja egyetlen egyén sem, ugyanakkor minden róluk szól, s ha nem is csak kontrasztképpen, de épp a vonalak és tónusok rendjével, az embertelenség arctalan pompájának vizualizált elbeszélésével adja azt a jelentéstöbbletet, amelyet a börtönszabályzat kiállítási tárggyá avatása csupán ellenpontként és megerősítésként szolgál. Magunk vagyunk az elítéltek (azáltal, hogy azonosulhatunk helyzetükkel), s a megítélők is (azzal, ahogyan velük bánunk). A méltatlan életek méltó büntetése elégedettség-tudattal tölthetne el bennünket, a méltóságmentes otrombaság, az emberhez nem illő létfeltételek szervezett dilemmaként megoldása viszont épp a büntetés-végrehajtók ellen hangolja a nézőt.

Féner börtönfotói a Michel Foucault traktálta állapotokat tükrözik, mind struktúrájukban, mind a jelentéstulajdonítás eszköztárában. A panoptikumszerűség, az ,,átlátható’’ szervezettség, a felügyelt bűnösség olyan analógiákat kínál, amelyeket sem a börtönvilág, sem a rendszabályozó társadalom, sem ,,a Jogalkotó’’ nem éppen így gondolt el. Az ember testi mivoltával való ,,elbánás’’, a mozgás és a környezettel való kommunikáció lehatároltsága épp annyira szólnak a börtönvilág intézményesített rabjairól, mint a börtönt kényszerlakhelyül kijelölő társadalom félszeiről. Féner ebben a teret kapott, testiesült magányban válik kalauzunkká, ha nem is olyan idegenvezetővé, aki a Loire-völgyi kastélyok lakatlan pompáját mutogatja, vagy egzotikus népek szokásvilágába vezet be; hanem inkább olyan irányítóvá, aki a tárgykultúra és az emberi környezet aprólékos, szinte kíméletlen rajzával, vizuális leírásával látja átadhatónak az emberi kultúra egy szeletét.

Az esztétikai antropológia már kifejezési eszközei révén is a kockázatok dzsungele. Tárgyak arca és struktúrája vall arról, milyen lehet a létmód egy sokágyas cellában, egy büntetőfülkében, egy kínzókamra-funkciójú gumiszobában, egy ablaktalan vakvilágban. A bűn és kevésbé morális társa, a kényszer zugolyában olyan intenzitások és atmoszférák hatnak, amelyek képre fogalmazása nemcsak az elidegenítő hatással kell számoljon, hanem maga válik az elidegenedéssé. Féner ,,embermentes’’ sorozatainak ez a félreérthetetlen üzenete morális pátosz helyett szólal meg: a fotós itt nem pusztán tanú, inkább rendező vagy dramaturg, akinek résztvevő megfigyelői státusa épp olyan, mint az antropológusé ,,a primitívek’’ között, akikről pont neki kell majd megfogalmaznia, mennyire nem is primitívek. Az objektív kívülállásnak ez a bennfentes interpretációja azzal a lehetetlenséggel áll folyamatos konfliktusban, hogy mondanivalója mindig épp az ellenkezője annak, amit az egész spektákulum jelez a maga primer valóságában. A fotográfus ezúttal az antropológusok morális közel állását is bevallja: ,,A magyarországi börtönöket járom végig. Hűvös, távolságtartó, már-már esztétizáló képekben mutatom be az építészeti sajátosságokat, és ugyanakkor a fogva tartás napi gyakorlatához tartozó tárgyi világot. Érzelgősség nélkül szeretném érzékeltetni elemi felháborodásomat azon, hogy elismerve a társadalom önvédelmének jogosságát, a kirótt büntetéshez adott esetben fogalmilag nem tartozó módon milyen körülmények között lehet embereket fogva tartani’’.

A témakör áttekintése végtelen számú fotót igényelhetne. Kevesen kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy módjuk nyílhat végigjárni a hazai börtönök választékos sokaságát, s ott hideg képeket készíthetnek forró állapotokról. A riporter publicisztikai szempontból kötelező szűkszavúsága – s az, hogy nem közölhet szerény válogatásnál több képet egyazon jelenségről – eleve megszabhatja, milyen stiláris elemmel él az elbeszélés során, amely egyben strukturálja is a mondanivalót. Féner ezt tudatos vállalással teljesíti, s ennek narratívákba emelésével tesz eleget, sőt kiegészíti a vállalást a direkt üzenetközléssel is: ,,Tisztában vagyok azzal, hogy a társadalom teherbíró képessége véges. Mégis: egy olyan totális rendszerben, mint az ítéletvégrehajtás, a totálisan kiszolgáltatott emberrel szemben nincs helye olyan gazdasági racionalitásnak, mely nem a törvény által kiszabott minimum megadásából indul ki. Minden felelőtlen intézkedés a büntetés-végrehajtás legfontosabb célját, az elítélt visszavezetését a társadalomba veszélyezteti felelőtlenül, érzéketlenül’’. A baracskai, balassagyarmati, budapesti, kaposvári, kecskeméti, márianosztrai, szegedi, váci és veszprémi börtönökben, fegyházakban készült 34 fotó ezt a felelőtlen érzéketlenséget nemcsak dokumentálja, hanem vádbeszéddé is formálja. Nem kell különösebben tódítani ahhoz, hogy ,,ráfogható’’ legyen: Féner vádirata nem a visszavezetésről, nem az em-beriesültség garanciáiról szól, hanem épp az emberpártiság hiányáról. Vizuális narratívába ez már úgy kerül, hogy a fény és árnyék drámáját, a ,,színmentes’’ állapot gazdag színképeit, az állapottalan állapotok kontúrjait nevezi meg kíméletlen ikonokban.

Talán érdekes, mindenesetre fölöttébb merész kísérlet lenne Féner vizuális dramaturgiáját és vádlott-paradoxonát olyan ,,színházi állam’’ működésének analógiájaként kezelni, amelyben a töltött fegyverekkel fenyegetőzés nem okvetlenül csupán a zsiványok eszköze, de épp annyira a ,,gondviselő államé’’ is. A börtön és a büntetés folytonos paradoxona, hogy a ,,fenntartható biztonság’’ egyik (intézményi) oldalát sosem lehet az ezt minduntalan kiegészítő ,,fennmaradó bizonytalanság’’ (emberi, társas-társadalmi miliő) momentuma nélkül tárgyalni. Ugyanakkor a vizuális antropológia kánonja nemcsak esztétikai, hanem ontológiai, episz-temológiai és antropológiai (avagy egyszerűbben: lételméleti és létértelmezési) komplexitásból is áll, amelynek a megismeréstudományok szempontjából nélkülözhetetlen kelléke az émikus nézőpont (ez tartalmi, s nemcsak formai jegye annak, amit a ,,megfigyeltek’’, a bennszülöttek, a társadalmi egyedek közötti részvétel kínálhat csupán, a kívülálló, étikus nézőpont sosem!). A hatalom, mint a társadalmi drámák színházának rendezői szférája, egykönnyen megengedheti magának, hogy kívül álljon magán a szituáción, s értelmezéseit csupán a maga normái (jogszabályai, törvényei, intézményei) szerint adja meg. Az antropológus viszont – akár kutató, akár fotós – nem kerülheti el, hogy benyomásainak tagolt leírását, interpretációjának szuverén formáját állítsa szembe a hatalmi elbeszélésmóddal. Ez a jelentésesség, a narratíváknak épp a kutató egyén felőli jogosultsága és kötelezettsége persze elemi módon ,,a bennszülöttek nyelvén szól’’, velük vállal közösséget, akár az elfogultság vádját is vállalva. Féner narratívája, amely a képi közlésmód kontrasztos árnyaiba kódolva mégiscsak ,,kiszól’’ a nézőhöz, mégis kritikára ébreszti a nézőt, és állásfoglalásra szorítja a viszonyok belső rendjét nem ismerőket is, olyan módon jelzi ,,saját börtöneink’’ létét, ahogyan azt a legmarkánsabb drámák teszik. A ,,mirólunk van szó!’’ figyelmeztetése, akár irodalmi példákkal, akár szociológiaikkal, akár börtönlélektaniakkal, mindenképpen abba a struktúrába való beavatkozást indukál, amelyben látszólag elzárt világ a börtön, s amelynél nem kell mindig végiggondolnunk a büntetettek bűneinek eredetét, megítélésük mikéntjét, büntetéseik érvényességét, s a lejárta utáni, társtalanul társas következményeit. Féner pedig erre int, erről vall, ennek megértésére ösztökél.

A napi súlyosságú és végtelen tömegű vizuális közléspiacon fölöttébb komoly vállalás egyetlen tematikus egység kimunkálása. Féner persze nem ,,egytémás’’ fotóriporter, de ha sorozatait (és tematikus kiállításait vagy albumait) nézzük, kissé nehezen formálódik az aggály, hogy a képtúltengés korszakában valami ,,parciális’’, ,,periférikus’’ téma iránt mutat elkötelezettséget. A kép mítosza nála mindig a narratívákkal együtt érvényes, a képi struktúrákat mindegyre a funkcióval társítja, a megközelítésmódok kontinuusan a komplexitás igényével gazdagok. Nincs ebben egyedül talán, de azon kevesek egyike, akik az emberről csakis az emberért szólnak, akik a társas lét nyűgjeit azzal a komplexitással övezik, amely nélkül csak pillanatfelvételek gyárthatók, ezek azonban másodpercek alatt el is évülnek, vagy képkatalógusba simulnak. Féner ,,embertelen emberei’’ a poézis, a társadalmi drámák és színjátékok hordozói-megjelenítői, s akkor is azok, ha köröttük az előítéletek vagy gyanakvások részben indokoltnak is tűnhetnek. Egy vasutas füstös léte, egy telepi cigánycsalád „mobilitási struktúrákba” simuló életmódja, egy jesivanövendék normakövető identitás-választása ,,rendszerbe’’ állítható a kívülálló, az idegen, a vetélytárs vagy az ellenség nézőpontjából is – de meg nem érthető. Féner kamerája nemcsak betér ezekbe az intim kulturális szférákba, hanem épp fordítva: onnan, azokon belülről nyeri el jogosultságát arra, hogy elbeszéljen valamit. Ez a hermeneutikai pozíció, az antropológiai megismerés inherens eszköztára ad igazolást arra is, hogy az alkotó merészelhet ,,szubjektív’’ lenni, s megkockáztathatja, hogy saját vizuális börtöne ablakán kukucskáljon be a belső világokba, avagy beszélőre hívjon abba a miliőbe, ahol a struktúrák és funkciók, szerepek és magatartások, értékek és normák, jelentések és intimitások sajátlagos szabályai érvényesülnek leginkább.

Életfogytig tartó képrabság ez. Féner Tamás vállalja is, meghaladni is képes, áldozatává lenni is hajlamos. Saját börtöne, saját büntetése, saját ítéletvégrehajtása mindez. Nekünk pedig nem marad más, mint kellő toleranciával, illő türelemmel és nem titkolt eltökéltséggel arra ösztökélni őt, folytassa társadalmi színpadaink, drámáink fotóantropológiai faggatását.

Féner Tamás börtönfotója

Címke:   Féner Tamás fotóművészet dokumentálás